Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Zeman László: Egy Ady-vers fordításával kapcsolatban
tékcsúcsát, a szóalak csak a jelző közvetítésével nyomul előtérbe, a hangsúlyhelyzet tehát — fentebb utaltunk erre — ellensúlyozza a 2.-ben felsorolt tényezőket, ami a „hangvétel“ illeszkedése szempontjából nem közömbös. Ti. a hat szótagos sorok tagolása és hangsúly elhelyezése részt vesz a szerkezeti egységek kialakításában (1—2., 3—4., 5—6. vsz.; a 2. és a 6. vsz. képlete: xxx/xxx). A névelő vagy a szótagállandót billentené, vagy az adott szótagszámon belül megváltoztatná a hangsúly- qs tempóviszonyokat, a nyomaték az „orcádra" szóalakra tevődne át, s a sor ritmikailag és jelentéstanilag érdesebbé válna, más szóval a szövegrész még inkább a Beniak-fordítás irányába tolódna. (Figyeljük meg a tolmácsolás sorának határozott tagoltságát, hangsúlyos szavait, szórendjét: „uderím tvár tvoju.“!) A névelőelhagyás így ritmuskényszer, és nemcsak az. Sőt: a „biblikus“ elemekkel /„amelyből vétetett“), ragrímekkel s a sorok kadenciáival együtt a vers zsoltárszerű jellegének normájában természetesen ható archaizálás. A szókapcsolatból indulva ki a szintaktikai dichotómia egyik vonalán (4. 1.; A) a „bús akaratlan“ és a „példás alakban“ nevezhető alomorf egységnek, a passzivitásban, másíthatatlanságban, sújtottságban történik meg Így a „visszaszületés“, hasonlítás. A másik kapcsolatban (B; függetlenül a jelentéshasadástól) a „bús akaratlan“(ul)-ban az akaratom ellenére (nem akarva) mutatható ki. Érdekes: a fordítás ezt hasznosítja („nevoľky“). E közbevetés után még egyszer visszatérve a 2. 2.-ben foglaltakhoz, azt mondhatjuk, hogy az Ady-mű bizonyos regiszterei közrejátszhatnak, hogy a szókapcsolat szavai visszanyerjék önállóságukat. Evvel azonban nem azt akarjuk mondani, mintha az „ütést“ feltétlenül torlandó ’gesztusként kellene magyaráznunk, ne feledjük, az a versben nem kevésbé azonosulás, azaz hasonlítás, mint a szókapcsolattal kifejezett. A versben a szó szerinti jelentés és az önmagában ettől merőben eltérő idiomatikus végeredményben újból összeér ... 3. Mindezt egyrészt a Beniak-fordltás jogosultságának tisztázása végett részleteztük. A francia nyelvű fordítás (Rousselot) nyersfordítás alapján készült, kollektíve ellenőrzött „normatív“ megfelelés, viszont Beniak magyar nyelvtudását sem vonjuk kétségbe, még kevésbé Ady elmélyült ismeretét részéről. Másrészt, mivel a dolgok ilynemű állását általánosabban is megfogalmazhatjuk, nem tartjuk az ismertetést csupán a „tévedés“ pszichológiai magyarázatának. 3. 1. Amint tudjuk, a nyelvi jel többértelműsége az esztétikai struktúrákban sajátos értéket nyerhet, a műalkotás egyik alapvető tulajdonságának, az ambiguitásnak tényezőjévé válhat (8). A vizsgált versszakban az idiomatikus és a szó szerinti jelentés kettőssége nyelvi sajátosság, a két jelentés az adott helyzetben egymás alatt, vagy még inkább egyszerre érvényesül. A kétféle értelmezés eredendően nyelvi alapú, de az adott helyzetben specifikus függőséget, kapcsolatot észlelhetünk: a szó szerinti (lappangó) jelentést a meta- fora-sík és ezen belül közvetlenül a metafora „kiálló jéghegy“ része támogatja, a metaforával való kapcsolat révén üt át az idiómán (az alkotásban a nyelvi szint és a nemcsak nyelvi kölcsönhatásának példája). A nyelvi függőség kicsapódik, amikor fordításkor a kétféle értelmezés közül kényszerűen csak az egyiket választhatjuk. A Fónagy-modellhez térve vissza: a kettős kódolásban a szekunder (szó szerinti) közlemény a primer szintjére emelkedett, a sti- lisztikum mint ambiguitás a nyelvi forma nocionális kettősségében realizálódik, azaz alapjában véve lexematikus típusú, akár pl. a Hamlet hírhedt „go to the nun n e- r y“-je. 3. 2. A „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!“ Petőfi-sorban az állítmány egyaránt beválik melléknévnek és főnévnek. Segédigés szerkezettel szlovákra csak egyféleképpen fordíthatjuk: .. je pustá(A) pusta(N)“. Hviezdoslav fordításában a puszta(N) továbbképzett alakját választotta: „Hoj, véül je len pustá pustatina!" (9). A magyarban a kettősség nyelvtani alapja a szófaji homonimia, a főnév-melléknév egyalakúsága 8 Pl. William Empson: Seven Types Of Ambiguity. London 1930, 1947 9 Hviezdoslavove sobrané spisy básnické. (XV. kötet) Preklady z maďarských básnikov. Turí. Sv. Martin 1931, 61. 1.
