Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Tőzsér Árpád: A homokóra nyakában

Tőzsér Árpád

a homokóra nyakában

(Vázlat)

Sokan és sokféleképpen megfogalmazták már a tényt, hogy Európa tulajdonképpen Ázsia félszigete. De mióta Zeüsz bika képében „a tyroszi királylányt, Európát Kréta szigetére... ragadta“, s így Európa „keleti hazájából... Kréta szigetére került“ (az

idézet Szerb Antaltól), azóta ez a félsziget önállósodott. S akár az osztódás útján különvált sejt: az eredeti képlet szerint rendeződött újjá: az új alakulatban is ott a kelet-nyugat pólus. Sőt az új terület az emlékezetes „krétai partra szállás“ óta olyan óriási homokóra, amelynek két fele egymást állandóan gazdagítja (tölti) és rabolja (üríti). A görög kelet megtermékenyítette a barbár nyugatot, a civilizált nyugat felrázta a szunnyadozó orosz keletet, s legújabban úgy látszik, hogy az aktivizálódott keleti kvíetízmus akarja megváltani a halódó nyugatot. A homokórát tehát kb. úgy ezer-kétezer évenként megfordítják, s ennek megfelelően beszélnek kelet vagy nyugat filozófiájáról, művészetéről, de eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy a homokórának nyaka is van, s hogy vajon mi történik a nyakban. Más szóval: Közép-Európáról mint olyanról a történelem során eddig még nem esett szó.

De valóban: mi történik a homokóra nyakában? Semmi, mert semmire sincs idő. Az állandó mozgás állapotában csak tudomásul lehet venni dolgokat, s — kapaszkodni lehet. Közép-Európa térségében azok a kis népek „kapaszkodnak“, amelyek — lekésve az ókor nagy nyelvi integrációiról — úgy ébredtek nemzeti tudatra, hogy a nemzet ókori tartalmának, a hatalomnak már nem lehettek részesei. S mivel semmi kedvük áthullani a homokóra sem egyik, sem másik térfelébe, nem marad más hátra számukra, mint a kapaszkodás.

De a kapaszkodás is emberi magatartás, annak is lehet (és van) mítosza. S ez a mítosz van most születőben Közép-Európa kis népeinek irodalmában.

De miért ilyen későn? — tehetné fel valaki a kérdést. Hisz a közép-európai irodalmak kezdete éppen úgy a középkorba nyúlik, mint nem egy nagy nyugati vagy keleti irodalomé. A felelet a mindenki által ismert közhely: Közép-Európa mindig is a történelem átjáróháza volt, ahol legtöbbször idegen érdekek csaptak össze, s ezeknek az összecsapásoknak a során Közép-Európa „benszülöttjeinek“ a „kapaszkodás“ ténye is épp elég munkát adott. Erre a tényre épült irodalmuk is: a nemzeti lét intézményeinek hiányában az irodalom maga volt kénytelen a kapaszkodás funkcióját elvégezni, s nem volt idő a tény (a magatartás) mítosszá érlelésére.

Hogy mondanivalómat érthetőbbé tegyem, hadd hozzam fel Lévi Strausst, aki szerint „A mítosz nem tartalom, hanem gondolat; nem a lét formáira, fényeire, hanem a tudat formáira fényeire, épül fel. A mítosz az ábrává vált logika...“ (Voigt Vilmos: Lévi Strauss strukturalizmusa az etnológia és a filozófia között, Oj Symposion, 1969/53). Közép-Európa irodalmaiban a nemzeti lét, a megmaradás viszonylagos intézményesí- tettsége után most válik a megmaradás magatartásának logikája ábrává, most van születőben az a költészet, amely már nem a nemzeti lét formáira, fényeire, hanem az ebből a létezésből következő tudat formáira, tényeire épül. Az a vád tehát, amely szerint költőink elfordulnak a nemzet problémáitól, nem állja meg a helyét. Az elfordulás tulajdonképpen egy létezésnek (magatartásnak) az általánosba emelése, személytelenítése: mitízálása. Hadd tegyem mindezt itt néhány példával szemléletessé.