Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola
5. A kísérleti kor betetőzése ez a vers, az új, a forradalmi írásmód diadalmas remeklése, igazolás az önmagakeresés és a világ-összeszabdalás legvégletesebb kanyargóira. De néhány év, és Kassák lezárja eddigi költészetét, s a nagy kísérletezés után, a harmincas évek elején (bizonyos mértékig visszatérve az Anyaság, a Fiatal munkás és a Mesteremberek versépítéséhez) kialakítja költészete végleges formáit. A maga számára, a Kas- sák-vers számára szilárd esztétikát teremt. Két tartópillére lesz most már a versnek, vagy a költészethez közelebb vive a képet: két összetartó formai abroncsa, amelyet már sohasem bont meg: egyik az emelkedett, zenei hatásokra törő dikció, másik pedig az elemek harmonikus, szinte mérnöki felépítése. Bárhol üssük fel a Földem virágom című kötettől kezdődőleg a versek gazdag termését, nem bukkan elő többet a kereső évek verszenéjének disszonáns rándulása, vagy a versszerkesztés olyasfajta törése, mint mikor nem megfelelően illesztenek egybe két építőkövet. A verssorok rejtett emelkedése, süllyedése alkalmazkodik a lélegzetvétel ritmusához, a hosszabbakban többnyire érződik a pihentetőül odalopott cezúra, a gondolat pedig nyugodt íveléssel halad útján, s gyakran gondolatritmusok hintáján himbálódzik. Újrateremtett világ ez is, ez az újabb versekben kimintázott Kassák-világ, de mintha az anyag és a mintázó kéz véglegesen összeszoktak volna, és egymást segítenék: Idegen emberek között jártam, akik a halálról és szerelemről énekeltek. Nehéz szagú, sötét műhelyekben dolgoztak ezek az emberek és énekeltek; hajót vontattak a kikötőben és énekeltek gépek pedálját taposták és énekeltek s ha némi szabad idejük maradt, akkor is énekeltek összefont karokkal álltak magányosan s a halálról és szerelemről énekeltek. IRabszolgákf Vagy vegyünk egy másik példát: Munkás vagyok, egy azok közül, akik földet művelnek, kereket esztergályóznak és házat építenek egy azok közül, akik aranyat verítékeznek és arannyal megfizethetetlenek egy azok közül, akik virágot kívánnak ablakaitok elé s akik fegyverrel megöletnek. (A gyász órájában/ Milyen holdtávolságnyira van az idézetek hangzási szépségekre törő verszenéje és, harmonikus kompozíciója a szimultanista kor „Fiúk szeretik a lányokat“-jától! (Ha Kassák ma már — a szinte rilkei zeneiségig eljutott Kassák — nem írná is le azt, hogy „megfizethetetlenek“.) Igaza van Radnóti Miklós tanítványian áhítatos megállapításának: Kassák „hagyománytalan lázadónak indult, aki költői hitvallása szerint csak kezdést ismert, folytatást nem — s a magyar költői nyelv és pátosz egyik legnemesebb hagyományára, a Berzsenyiére talált". Vagy ahogy költészete legavatottabb méltatója, Gyergyai Albert írja: „Milyen öblösen, milyen bőven ömlenek a sorok és a képek, milyen berzsenyies lejtésű szólamokkal és futamokkal" ... Majd kifejezetten a harmincas évek terméséről szólva: „Kassák, annyi kísérlet után, mintha végre elérné célját, minden igazi költő célját, testet adni a testtelennek, kimondani a kimondatlant, zárt egységbe foglalni ezt a folyton széthulló és folyton újrateremtődő szép világot...“ De talán nem is ez, nem is a formai átala/kulás itt a lényeg; s nem is, hogy a robusztus ódák után most egyre inkább rövidebb dalok születnek. Szívesebben mondanám: a vers és Kassák viszonya változott meg. A fiatalkori aktivista láz uitán mintha a költőben más súlyt, más jelentőséget kapott volna a költészet. Világmegváltást vár most is tőle, de nem azt a türelmetlen, néha erőszakos világmegváltást. A művészet észrevétlen az őt megillető helyére került, harmonikusan illeszkedik a világ dolgaihoz, s Kassák, a magakereső indulatait művészivé szublimálva, valahogy éppen ezzel párhuzamosan
