Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola

érkezik el teljes önmagához. Most is többnyire a külvárosokról szól a vers, az emberi szenvedésről, a munkásság harcairól (A gyász órájában, Holdtölte, Szólok halottainkrólr Viharsarok és így tovább szinte elapadhatatlanul), legföljebb a harci vágy a korszak vastalpa alatt — „mert börtönben élünk és a jalak áthatolhatatlanok körülöttünk“ — fájdalmasabb, elégikusabb, de a költészet már nem akar más lenni, mint költészet. Mintha a hajdani nagy programadás után (A ma emberét a konstrukció megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi stb.) Kassák észrevétlen ráébredt volna arra, hogy a ma emberét nagyon sok minden más is jellemzi, s ha a régi program változatlanul szól is tovább, hangja áttételesebb s mélyebb:

Mérővesszővel a kezemben lemérek mindent De nem tudom megcsinálni az egyenleget nagyító üvegen át bekukkantok minden résen de semminek sem tudok igazán a mélyére látni akik irgalmazni tudtok, irgalmazzatok.

Vannak még hozzám hasonló lények a világban

irgalmazzatok nékik is, akik a holnap gyermekei

tegnap születtek, de csak a legtávolabbi holnap teljesíti be őket

talán egy évszázad, talán még több is kell ahhoz

hogy gyümölcsöt hozzon a fa, melynek magját

annyi fáradsággal és verítékkel

vetették el a kemény földben.

(Az élet zeng tovább)

Líraibb, a harmincas évek nyomása alatt elégikusabb s egyben sokszorosan költőibb megfogalmazása ez a régi világmegváltó mondanivalónak, ahogy költőibben, érzékletesebben zeng ez idő tájt a régi „egy vagyok a világgal“ érzés az új vers köntösében:

Figyeld az angyalt, ha belép a templom kapuján mennyire hasonlít rám, ki egy vagyok veled.

S emlékszel-e az elítéltre? A bitó alatt állt s ahogy félig mezítelen irgalomért könyörgött nyakcsigolyáján egy anyajegy barnállott éppen úgy, mint az enyémen.

(Titokzatos játék)

De nemcsak a régi témák telnek meg gazdagabb lírával, szólnak egyre mélyebb zengéssel, hanem — mint mikor váratlan kibukkan az aikonyodó nap — az egész széles világ lírai ragyogásban izzik. A monumentalitásra tapadó költőszem számba veszi most a tárulkozó egyszerű jelenségeket, mintha csak jegyzéket készítene arról, hogy mi minden van a világban, mennyi apró-cseprő emberi dolog. A régi kovácssegéd anyag- szeretete bújkál ebben az odahajolásban, és a felszakadt s tán a korral járó költői érzékenység beleélő készsége, amely a jelenségek mellé odaérzi, odaképzeli (akár az ókori költő a halált) a jelenségek sorsát, akár ha egy Idegen menyasszonyról csinál édes és mélabús tollrajzot, légiesen és mégis szókimondással, akár ha elalvás előtt lesi meg az aratókat, vagy szemtől szemben megáll egy arcképpel. Egyszerű és köznapi dolgokról beszél, de a köznapi dolgoknak azzal a ritka lírájával, amelyet csak egy-két érzékeny modern író tudott megidézni, egy Wilder, A mi kis városunkban, egy Virginia Wolf. Az ifjúkor emléke, a szürrealista kép, az expresszionista hasonlat át-átsuhan a versen, s a költő jelképfakasztó erejét növelve, egy mélyebb, egy rejtettebb valóság létére figyelmeztet. Arra jó, hogy a szemet a valóról a sorsra emelje, a földről a kiismerhetetlen csillagboltozatra, a mozdulatlan látványról az áramló költészetre. Mert a költészet valamiképpen mégis a kozmikus dolgok, a kapcsolatok, összefüggések, a létérzet felvillanása; valaminek megörökítése abból a világból, amely — Babitsot prózában idézve — csak az ember szeme sarkában villan meg, s aminek csak szárny- surrogását lehet meghallani. így látja Kassák, hogy az álmok ezüstmadara a Hold fénylő szarván ül, hogy Szent Dávid letéve hegedűjét, az ég küszöbéről egy kancsót nyújt felé, s hogy egy kibomlott rózsa leszakadt az ágról, s mint madár, átszáll a szom-