Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola

De pár verssel előbb még mint kubista festő dolgozik:

Monumentalitás.

Kék-kék-kék.

Vízszintben sárga, geometrikus táblák.

A sárga táblákban nézzétek a parasztokat,

(az érett búza között)

amint erős, plasztikus lendülettel mozdulnak,

( félaktban J

és százszoros gesztusuk letörli a végtelen táblákat.

(Júliusi földeken)

De mintha mindezt a megtalált rendezési elvet felbontaná, szétdobná a száműzetés éveiben! Ez Kassák szimultanista korszaka, a legvégletesebb, melyben az indulat és képzelet ösztönös tekervényeit, ugrásait követve teremti meg vagy akarja megteremteni a világ új művészi egységét. Persze ennek a rendezésnek, ennek a túlságig is a tudattalanra figyelő rendezésnek is van kidolgozott esztétikája, mely az európai lírában más nagy költőt is megigézett, például Lorcát amerikai verseiben. De a világáramlat, a divat felszínes indokán túl, sakkal elevenebb a sajátosan egyéni, a Kassák sorsába írt magyarázat; új verskezelése természetesebben gyökerezik a száműzött, a reményeiben csalódott ember hánytorgó keserűségében, hiszen ez az Időszak van olyan mélypontja és dühre, kétség- beesésre ingerlő próbája Kassák életének, mint a mozdonytisztító napszámosmunka a korcsmapingálás idején. „Esténként lehajtjuk zászlóinkat, egyedül vagyunk a sötétség betakar bennünket. Ö, kiszikkadtság és kirekesztettség!“ — kiált fel a Berlinben megjelent Ma-Buch első soraiban* Vagy azt mondja más helyütt: „Meghalni könnyű, de így feküdni az indulatok hullámain tehetetlenül!“ Ez az indulat veti félre a vers megszülető rendjeit, s töri újból és újból szilánkokra a világot. Persze, azért iá vers nem kaleidoszkóp, amely okvetlenül valami tetszetős, arányos képet csinál a cserepekből. Ennek a korszaknak cím nélküli verseiben a részleteik sikerültebbek, mint az egész. A belső forma, az építés tudatos háttérbe szorítása miatt — s ez éppen a képzettársítás szabad kibontakozását szolgálja — úgy kavarognak az elemek, mint egy bombarobbanás ftfrgó- szelében. S közben mégis talán az a leginkább meghökkentő, mi mindent meg tud csinálni ebben a kaotikus versképletben, milyen teljességre van igénye, s hogy tágítja a költészet kereteit, hogy az intellektuális spekuláció, a világnézet és a tiszta líra szorosan keveredjenek benne. [Persze, az ilyesfajta s nekünk már idegennek tetsző kísérletezésen Apollinaire-től Garcia Lorcáig és Aragonig a század minden nagy költője átesett.)

A ma emberét a konstrukció megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi.

Fizika és metafizika.

Centrális és decentrális.

Egoizmus és kollektivizmus.

A tisztaság kristálytenyerén fekszünk és érezzük, hogy minden a mi belső vérbeli rokonunk.

Minden a mi rokonunk, tehát szigorúaknak és keményöklűeknek kell lennünk. A világ mai képein rossz naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakat és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk.

Ember! Konstruktőr!

Egyensúly