Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola
1922 kívülestünk a lőtávolon a nap leszállt 6 ki merítené ki szemünk vad mocsarait talpunk alatt érezzük jajgató halottainkat Te ott vagy Én itt vagyok egymáshoz ér a húsunk és didergünk a világtalanságban A száműzetés versel közül való az idézet, az Izléskonvenciót legmélyebben borzoló időszakból. Kassák túl van már első irodalmi sikerein, túl a programadáson, a Tetten, a Mán, első kötetén, a Babitssal való irodalmi vitán s túl egy-két olyan maradandó antológiadarabon, mint az Anyaság és a Mesteremberek. A maga eltökélt külön útján vannak már eredményei. De milyen keserves küzdelemben született eredmények! Mintha Kassák nem is elégedne meg azzal az adott társadalmi teherrel, amely költővé válásának amúgy is elképesztő útipoggyásza, ő még ráadásul külön terheket is rótt magára. Megfigyelni a világot és kifejezni az adott formai eszközökkel mégis csak könnyebb, mint összetörni és újrateremteni új, soha nem próbált eszközökkel. De a fiatal Kassák magakeresése egyúttal a magához való forma keresése is, még ha ő úgy fogalmazza is, hogy a forma elvetése. Nagy költőre és egyben kamasz sihederre jellemző túlméretezett vállalkozás, s amikor Babits Mihály — bár kissé konzervatív ízléssel, de Kassák tehetségét elismerve — bírálta a forma elvetőit Ma, holnap, és irodalom című tanulmányában, a maga szokott disztinktiv pontosságával a lényegre tapintott. „Művészet — Irta — sohasem vethet el minden formákat úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne támadjon.“ S ha vele szemben Kassák arra hivatkozik, hogy „a művészet ott kezdődik, hogy az ember olyasvalamit és úgy tudjon megcsinálni, ahogyan azt még mások nem csinálták meg“, az „olyasvalamit és úgy“ többnyire adva volt a vers szokott formai keretei között. Legföljebb csak a napi konvenciót kellett volna félrevetni, hiszen ilyesféle félrevetéssel, a fennkölt zengés lefogásával, gondolatáthúzásokkal, „csúnya“ rímekkel újította meg például a szonettet Szabó Lőrinc. De Kassákban a magakeresés láza és az újrateremtés indulata nem tudott ennél a pontnál megállapodni. „Én nem tudok úgy örülni az írásaimnak — írta ezekről az évekről számot adva —, mint ahogyan a többi fiatal költők ... Ők örülnek ha két rím szépen összecseng, ha a sorok pontosan el skandálhat ók — nekem ez nem öröm, nem tesz kíváncsivá és nem elégít ki. Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van! Az embert és a sorsát: Az embert, aki egy a világgal. Ha egyszer kimondhatnám magam, aki egy vagyok az emberekkel és egy vagyok a világgal.“ önkifejezés, ami egyben egyetemes világkifejezés — a haragos elégedetlenség, a sóvár láz, az inasévek és a munkássors nyomába felszökő gejzírindulat az (nem puszta program!), amely szétvet minden adott keretet. 4. Szétveti persze azt is, amit maga Kassák már megteremtett. Mert az első kötetben /Eposz Wagner maszkjában], amelyből a legújabb válogatás már csupán két verset tart közlésre érdemesnek, és a rákövetkezőben, amely csak Bécsben, a száműzetésben jelenhetett meg, már-már kialaikulóban van egyfajta belső törvényeket követő szabad vers. Valamiféle állandósult tapintható forma születik bennük, mert ha el lehet is dobni a rímet és a ritmust, mint a vers külső köntösét — igaza van a szabadvers-írókkal vitatkozó Babitsnak —, nem lehet eldobni a belső formát, a kompozíciót, a stílust, nem mint nyelvet és hangzást, hanem mint tempót, tagolást, építést. És a fiatal Kassák tapintja már a szabad versen belül a belső formát, méghozzá egymással mennyire ellentétes formákat! A Mesteremberekben például, mint egy Walt Whitman-i népszónok, zúgatja a verset: Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek jenekén, napos hegyeken és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
