Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola
„Eszelős lendülettel dolgozni kezdtem. A kocsonya szétjröcskölt, a kezem és az arcom is összemocskolta. De nem volt olyan hatalom, aki most megállíthatott volna... Az asztalt a szoba közepére húztam, s most így dobáltam a tányérokat a rózsás girlandok és a fehér plafon felé... Ziháltam és ordítoztam, mint valami indián harcos. Mert most lőtt ki belőlem az indulat, a vad elkeseredés, harc volt ez az apám ellen, a vasút ellen, az egész meggyűlölt világ ellen. Az emberek csodálkozva némán álltak az ajtóban. Az egész szoba olyan lett, mint egy nagy seb, mint egy összeroncsolt hulla. A tányérok elfogytak, a tenyeremet elhasította valamelyik cserépdarab, csurgóit belőle a piros vér. — Elvégeztetett — mondtam. — Most bejöhetnek ide az urak. Tiszta fejjel, halálosan elfáradva bandukoltam haza a téli utcákon... Nagyon árvának és idegennek éreztem magam ebben a világban." Sok mindent el lehet mondani Kassák Lajos fiatalkori költészetéről, hogy milyen mértékben tartott rokonságot az úgynevezett izmusokkal, századunk legnagyobb erőfeszítésével a művészi újítások területén. Felfedezhetjük egy-egy versében, versciklusában egyik-másik (szinte valamennyi] lényeges formabontó irányzat megoldásait. Vannak futurista, helyesebben szimultánista (Versek cím nélkül) majd expresszionista (A ló meghal a madarak kirepülnek) és a konstruktivista iskolákra emlékeztető versrészletei. Maga Is azt vallja, a Hatvan év előszavában, hogy bizonyos távolságot tartva, végighaladt ugyan az izmusok fejlődésén, de anélkül, hogy bármelyiknek hívéül szegődött volna. Az az emberi tehetetlenségből fakadó keserű indulat, amely szép szavak keresése helyett káromló, dühös szavakban törte szét az álharmóniát (akár az úri szoba rendjét), tettenérhetően inaséveiben gyűlt össze benne. Sok a spekuláció az izmusokban? Sok a programadás, hogy így meg úgy, hogyan ikell új költészetet teremteni? Igaz! De Kassák költői világrontásának és világteremtésének nem kimért vagy éppen kócos esztétikai gondolatsorok, hanem mélyről szakadt indulatok a nemzői. Egy új költészetre elég tűzhányó indulat. És kifejezés, kifejezési vágy, a botrány árán is, keserűen, kényszerű modernül. Az indulat persze az ember holtáig valamiként okosodik; bent a lélekben kivágja a maga földalatti járatait, a külvilágban pedig rálel a lehetséges folyamágyra. Lelki tulajdonság lesz egyfelől, másfelől látható világi cél. Lelki tulajdonsággá lehiggadva ez a kamaszos kocsonyapingálás olyasféle állandó világalakító vággyá finomul, amely egyetemes, szinte kozmikus jellegű. A társadalmat, az emberiséget, nem kevesebbet, magát a teremtést akarja kijavítani. S ez már, hiába, tipikusan költőhivatás, költővágy. Az Egy ember életé ben nem sokkal a csavargásokból visszatérve leír Kassák egy lányt a kávéházban; „Szép lábai voltak, igazán szép lábai. Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani és a kezem érintésével megdicsérni ezeket a lábakat... Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Ügy éreztem valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt s aztán szelíd jósággal újrateremteni■“ Összetörni és újrateremteni! Ahogy a költő Kassák csinálja az egész világgal. 3. Fiúk szeretik a lányokat a lányok liliomot égetnek a szemükben s ha megérintik őket fölzengenek bennük a hangszerek öreg zöld folyók nyújtóznak át a földeken néha úgylátszik kinyílnak a kapuk s a fák kiforrják lemetélt karjaikat a gyerek feje 14 percig sajgott a nikkelfogóban és mégis itt vagyunk valamennyien papa az asztalfőn ül és lógatja a bajszát 9 gyerek kanárimadár 3 muskátli és a teleírt adóívek menyecskék fölbodorítják hiúságukat s a falak bocsánatot térdelnek hogy kissé fölmelegítettek bennünket szegény barátom most kitárja karjait mint a Championok
