Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Koncsol László: A cselekvő erkölcs
gondolkodás alapelemei. Helyükbe a csalhatatlanság illúzióját állítja, és vak engedelmességet követel. A dogma — és hatalmi forrása: a kultusz — indexeivel, inkviziciójával, könyv- és embermáglyáival, egész sötét gépezetével — a középkort helyezi vissza jogaiba. E rendszer művészetgyakorlati következménye a sematizmus, amely — miután a kultikus hatalom a művész szabad elkötelezettségét s ezzel szuverén egyéniségét megnyomorította — a költőt a dogma szolgálatára készteti, és eredeti — névadói, vezetői — funkciójától fosztja meg. Az ilyen költő tehát nem a közösséget, hanem a hatalmat, nem a jövőt, hanem a jelent, nem az eszményt, hanem annak torz mását, nem a változást, hanem a mozdulatlanságot, nem az erkölcsöt, hanem az erkölcstelen erőszakot szolgálja. A realizmus helyét az arealizmus, a racionalizmusét az irracionalizmus foglalja el. A sematizmus a szellem teljes prostitúciójához vezet. Fábry végkövetkeztetése: a sematizmus a művészet amoralitása, a művészet gyilkosa. Fábry tehát a dogmatikus — vulgáris marxista — művészetelmélet legexponáltabb pontján, a realizmus, sőt — a szocialista realizmus fogalmában ragadja meg, ebből a sarkából fordítja ki az egész konstrukciót. Axiómája — „A szocialista realizmus: erkölcsi realizmus“ — őseredeti jogaiba helyezi vissza a költőt, s ezzel a mozdulatával a megszakadt folytonosságot állítja vissza a művészet fejlődésében. A művész és a valóság viszonya változatlan marad. Fábry gondolkodásában — mint láthatjuk — az erkölcs az az erő, amely minden más elemnek irányt szab, s a jelenségek helyét, funkcióját — küldetését — meghatározza. Ez Fábry pályájának — cselekedeteinek — minden korszakán végighúzódó konstans értéke. Ki kell mondanunk, hogy Fábry nem csak antifasiszta. Gondolkodása és írói tettei pontosan fedik egymást: Fábry, erkölcsi alapjáról, mindén embernyomorító hatalomnak ellenfele, amióta egy szörnyű élmény nyomása alatt ezt a biztos arkhimédészi pontot megtalálta. Cselekvő ember. Ha bepásztázzuk a pályáját, olyan fegyvertényeken állapodik meg tekintetünk, mint Az éhség legendája (polgári köztársaság), a Korparancs és a Palackposta (fasizmus ellen) s itt, a Stószi délelőttökben megjelent A vádlott megszólal (1946). Az életműnek ezeken az állomásain a gondolat halmazállapotot cserél, és tettekké keményedik. Akit nem csak magyarként, hanem cselekvő antifasisztaként is ért a csehszlovák 1945—46, az kétszeresen végigszenvedte az akkori események sötét-keserű tragikumát. Hát még aki végig is gondolta Közép-Európa utolsó ötven esztendejének kuszaságait, s bennük a még kuszább magyar sorsot! — Fábry így, ilyen hátországból rohant neki az elszabadult pokolnak, egymaga, olyan pillanatban, amikor az egyik fél biztos volt az akció sikerében, s a másik legfeljebb gyakorlati taktikázgatással próbálta keresztezni a partner húzásait. (Hogy mi történt a kulisszák mögött, a táboron belül, még nem tudjuk.) Fábry cselekedett: megírta röpiratát, lefordíttatta, sokszorosíttatta, s elküldte a korszak politikai vezéreinek, akik között több egykori bajtársa is akadt. Válaszra egyetlen címzett sem méltatta. Az életmű legdrámaibb olvasmánya ez a röpirat, se jobbra, se balra nem tekintgető logikai remeklés, amely a legkegyetlenebb végkövetkeztetésektől sem riad vissza. Egy elvi-politikai gondolatsor: „Ha csak a barbarizmus eszközeit tudjuk és akarjuk alkalmazni, akkor az árulkodón döbbent emberi szegénységünkre és sivárságunkra. Ez azt mutatja, hogy tudat alatt irigyeltük ezt a módszert, hogy lényegében mi is csak ezt akarjuk: a meztelen ököljogot, a hatalmi gyógymódot. De ha mi nem hozunk mást, ha mi nem vagyunk különbek, megértőbbek és messzebb látók, ha csak azt akarjuk és tudjuk hozni más viszonylatban — akkor miért volt minden?! Aki koncentrációs táborra csak koncentrációs táborral tud felelni, terrorra — terrorral, megfélemlítésre ijesztéssel, aki tömegesen büntet, és így a bűnösökkel áldozatokat is sújt: az miben különbözik a bűnben marasztalttól?.... Aki nem hoz mást, az nem is lehet más... Szemet szemért, fogat fogért: ez az őskor. Mi mást, mi többet akartunk: lényeges változást, az embertörténelem elindítását.“ A közvéleményről: „Aki nem üvölt a farkasokkal, az hallgat, de szólni nem mer. És ez fáj a legjobban: a barbarizmusnak ez az egyetemleges igenlése, ez a hallgatólagos beleegyezés, ez a
