Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Kulcsár Ferenc: Két vers
szolidaritásos közömbösség, ez a gyűlölet-cimboraság, ez az intellektuális menlevél a legembertelenebb cselektdetre: otthondúlásra, száműzésre.“ Önmagáról: „... Akik megrekedtek az antifasizmus erkölcsi primerségében, azok ma új non possumusukra döbbennek, mert imperialista, rasszista barbár princípiumokkal nem lehet közösségük, és így mindenkinél árvábban és megértetlenebbül dideregnek. De ez nemcsak a csalódottság, a kiábrándultság, a rezignáció didergése, hanem az eszmélés borzongása, a hűség hidege, az elkötelezettség tudatának kristálytiszta felismerése. Egyedül vagy, didergetően, mint mindig, mikor a felelősség bírói tisztre szólít egy egész világ ellen — egy egész világért!“ Ebben a cselekvő vonulatban, ahol az általa hirdetett erkölcs tetté válik — itt emelkedik Fábry törékeny alakja mitikus magasságokba, lent csetlő-botló, irányt vesztett, csak a mában tévelygő kortársai fölé. Beszéljünk még csatáiról? A legújabbról, a Mécs-polémiáról? Fábry az igazságot védelmezi, ha kell, önmagával szemben is. Az alapokat szilárdítja, a biztonságot ezen a csúszós, ingatag talajon, ahol mi, kicsit talán félénkebb, kicsit talán kényelmesebb kortársai olykor nálánál önfeledtebben engedjük át magunkat a mindennapok derűsebb játékainak. úgy legyen Irgalmat magamnak nem könyörögtem S elragadott engem a veszett világ De irgalmas leszek magamhoz Uram Míg sokszemű lelkes állatod vagyok S míg hét tűzlámpás lelked A fekete földdel elvegyít Madarak és lányok kortyolják belőlem A mindenség vizét S hogy én legyek újra az Alfa és Omega A nagyerejű Bárány Ki kell szúrnom a sasok a borjaik És oroszlánok szemét Megöletett és Feltámadott tenyerem Tengersok fűszálat rak lovaid elé Mert nem hiszem én már Hogy az ember — ki bakókkal parolázott Egyistenhitű még Zabolázd meg Uram sokszínű lovaid Hisz barlangba ér már így is a kezünk Az égen a nap mint szőrzsák feketéll S az emberben ha meggyöngül a halál Láthatod Uram irgalmat remél Hogy aki győz majd veled él Kulcsár Ferenc bizony, mondom neked Bizony mondom neked Az áldatlan kenyérből is ettem Ittam az áldatlan borból is És fényes vagyok Mint tüskés nappal álmodó kezed Fehér mint anyám teje volt Fénylő mint Jézus a via appián Mert mondom én Az erkölcs és hűség vagyok Ég föld erdő és folyó S én neked adom magam Melled piros rózsáiért Szádban a kemény kavicsokért Bizony mondom neked Szemem alatt a mezők fűszálai ragyognak S úgy dalolok a világról Mint miniatűr vasgolyóról Vagy madarak monumentális tojásairól Melyben nincs helyed Mégis elrejtezel hogy megkeresselek S tomporodról letépjem az ősi levelet Bizony mondom neked Bizony mondom szeress
