Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Lengyel Balázs: A Kassák-parabola
Lengyel Balázs a Kassák-parabola Ha akarjuk, ha nem, a sors is írja történetünket, beleteszi tanulságait, újrajátszatja velünk egyik vagy másik őstörténetét. Hiszen minden, ami emberrel megeshet, ősformájában megesett már, s a zsidó parabolák, az ókori monda-frízek igazán teljes plasz- ticitással tárják elénk a szembeszegülésnek és a gyáva meghuny ászkodásnak, a hűségnek és a csalásnaik, az erkölcsi tisztaságnak és rothadásnak minden változatát. S ha nem illik ránk a régi képlet, csinál életünkből egy vadonatúj alaptörténetet, egy új parabolát. Kitérni előle nem lehet, teremtésével teremtést szögezve szembe, olyasféleképpen, hogy János vitéz legyen a parabola hőse, ne Petőfi Sándor, Julién Soréi, ne pedig Stendhal. Sőt ez még csak sietteti a kifejletet; az alkotó munka nyomán burjánzik a jelkép. Mert eljön a segesvári csata, és kilép belőle Petőfi, a költőpéldakép, meghal Henry Beyle, és divatozik a beyleizmus. így bonyolítja dolgait a sors. S közben megcsinálja a maga „szürrealista" játékait. Nagykockás pepita nadrágba bújtat például egy pelyhedző állú lakatoslegényt, lakkcipőt húz a lábára, magas szalmakalapot nyom a fejébe, s felülteti pénz nélkül, kis batyuval a hóna alatt, a pesti vonatra, hogy aztán belőle legyen az új magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a modernség kardos apostola. Jelképes indulás mindenesetre. Tán 1910-et írunk, amikor Kassák Lajos a kegyelemből kapott vasárnapi gyógyszerészruhában kilopakodott Budapesten a pályaudvarról. Iskoláit tízéves korában abbahagyta, mert inas akart lenni, nem úr. S most felszabadult legény már. És olyan érintetlen az irodalomtól, mint gyerek az anyja méhében. Unos-untig szoktuk elemezni, mennyi objektív oka van egy-egy irodalmi stílusváltásnak. Az élet, az általános emberi viszonyok bonyolódnak, a régi kifejezési formák viszont megmerevednek, kiszikkadnak. A valóság pedig, mint a vedlő kígyó, kisiklik a régi bőr alól. Nem, távolról sem a puszta lázadás a megbotránkoztatásért, hanem az őszinteség, az új tartalmakhoz való ragaszkodás vetteti félre a régi formaelemeket. Ismert dolgok ezek. Egy számba vett, tudott öröikséget utasít vissza az örökös, amikor újat teremt. így volt ez líránkban a nyugatosok idején, akik belsőbb lelki területekről akartak vallani, s nem is annyira megújították, mint eldobták a XIX. századi verskonvenciót. De vajon így van-e Kassák Lajos esetében is, az ő stílusteremtő formabontásában? Az Egy ember élete bármilyen nagy és maradandó regény, idézzük ez egyszer csak mint dokumentumot. Az önéletrajz kétséget kizárólag tanúsítja: Kassák Lajos nem nőtt fel — mint például a nyugatosok — semmilyen régi formaharmóniában. Nem volt vérébe ivódott műveltsége. Amikor költői kísérletei elején, ösztönös ráérzéssel a szabad vers, az expresszionizmus irányába indult, elsősorban nem valami öröklött kifejezési kultúra ellen lázadt, hanem maga felé, sajátos mondanivalói felé indult el. S ez valami más dolog, — ami kihat aztán egész útjára. „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba — írja az Egy ember életében —, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell
