Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Emmanuel, Pierre: Versek
Pierre Emmanuel De majd ha reggel megtörik a tekintet az egyenes fonál! vágja vízszintes virradat, a mindent-gondolás irgalmatlan rugója lazul, s nincs kegyelem, visszazuhansz te Föld a vak fénybe, amely szavakkal vétkezik. XXIX. Minden este nyitott sírba zuhanok én, szennyes szemfödelek, lepedők közt. Az alvás kornélküli agyag, mit töprengő éj dagaszt, lélekzetemmel holtan vegyít el: finom ujjak, ti mintázzátok a múlt minden kínjait e tengerrel megint szinültig tele testben, — a káoszt, ami ott ül a világok szivében számtalan vázlatával elsúlyosítja a mindennapos bukás, mely minket álomba dob 6 jaj! minden bukásunk konok visszhangozója — Sápatag ébredés romok közt, parti roncsa egy testnek, az enyém tegnap talán, ruhák! Ki vagy? kérdi magától egy arc, feltámadott Lázár-arc a tükör mélyén: és ez a nap. XXXIV. Mikor megyek, levetve emlék-köteleim s majd szembeszögezem Hangoddal némaságom, ó szavam Atyja, légy kegyes! Szörnyűk az első léptek Tekinteted előtt. S én, a halott öröktől, önmagamban a földszag szeretője egész létemen át harcoltam nevem ellen, mely zárt fogsoromon megtört, mikor az Ige próbálta számba fúni, s kiáltozott, hogy egy kőből való szivet fölkeltsen. Reszketek, hiába oly erős a halál bástyája bennem: még erősebb Halálod lehelletére borzong s gyöngül Hogy gyűlöl Téged szivem, mikor fogod, tenyérben madarat! Kitörni verdeső, részegen a sötét, nagy csöndtől, mit megizlelt: vadul védi magát a vértől, mely élteti, törvényét rászabó ama határtalantól, de lám megtölti most a nap! A seb tüze kényszerít támolyogva, hogy fölkeljek magamból. Nemes Nagy Ágnes fordításai
