Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Emmanuel, Pierre: Versek
lendíti, könnyíti a lelket a magasban, ó pőre úszó válla, melyről úgy hull a víz árny- s erdőcsillogással! nedves hegyek mutatják az álom tenyerét körvonalaikon. Várakozó eget függeszt föl a madárszárny, mit nem mer megzavarni léptével az utas. Széles a szív, hallgat a csönd. Egy test vegyül most a feledés szelíd rajzába nyugaton. A városok felől gyönge moraj szüremlik, akár a szenvedély hült emléke, olyan. III. Egy távoli harang, könnyű emlékezet — az utas öröme, amikor jön az est! A legtisztább órákat szegő végső hegyek a biztos gondolat vonalát rajzolók, de lásd: a túl-vílágos, roppant égen egy csillag úgy reszket, hogy szorítsa szíved. Amott, amott az emlék óriás, halvány árnyaival elmozdítja előled lassan a földlapot — Oly gyöngédek e földnek változatai szokatlan szomorúság és erdő hátterén! Fönt-fönt fut, ami fáj, a könny íze az égnek édességeivel az ajkakon megolvad: „Tanuljam meg úgy enni a kenyeret, ahogy az eget“, szól a vándor. Kéri: jöjjön a szél minden terek felől lelkére már. Füle a tanyák békítő neszeit befogadja. A világ tetején egy kápolnácska, ott függ néhány virágfüzér egy más nyárból. Homályos nevek ott vesztek el nem-moccanó magányban, mély, ügyetlen szivek: köztük a skárlát rózsa nyit századok fölött! sötét szív, a nevét a vándor tudja meg csupán, az éjszakától. XVIII. Az őrült Hölderlin éjszakánkint szünet nélkül föl-le járt a torony lépcsőjén. Esztelen kacs, te keskeny némaság spirálja, az Éj és a torony ziháló lépcseje! Árnyam, örök csavar, a távollétbe váj, fonom, számtalan egyként, magamat a tiszta Jelenlét gyönge szála köré! S emelkedésem, képtelen kábel, tartja az általános álmot: le ne hulljon a szüntelen nehézkedés szerint, mit, a sötét irányon iszonyú győzelemként! a névtelen felé fölkúszó torzióm kihív Pierre Emmanuel