Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Emmanuel, Pierre: Versek
Nada Pierre Emmanuel Uram ki távol vagy végtelenül a hegyektől a folyóktól a fáktól a tengertől az égtől s szülőjüktől szemünktől s a gondolat-dajkáié csillagoktól élettől haláltól és távolléttől Uram ki másutt vagy végtelenül nem-látó vak szemekben nem-tapintó kezekben és mindöröktől lakatlan szivekben üres és csendtől zöldes ragyogásban hová sem születés nem juttat sem halál Uram fogoly vidámságom sejtelme gyönyör és tiszta szabadság a semmiségben soha soha rabságom nem elég szigorú benned szemhéjam nem elég kemény fal soha soha hogy Semmid árnyékát bezárja Uram Rónay György fordítása az őrült költő I. Festeni, istenek-szerette, egyszerű nyelven a te fényedben ó, egyedüli világnyelv, a száj Napja (mikor volt könnytől csupa szivárvány a mágikus felejtés, mely engem fényre szült), festeni lényegi álmában pőre tárgyat, egy híd ivét az emlék fölött, gyermek-folyót, az éveken a hullám árnyát s amint a víz kortól fáradt faágat fürdet; más voltam-e meztélláb nedves homokon és aki sírt? A pásztor énekében tűnődését lehajtja a Föld szelíd tűnődéseihez, e félénk bárányokhoz. S az árny nő a fűben a holtak békéjével, mikor csillagokat terelget. De fönt a sas, a szellem, ki istenként lebeg, sötét nyájak fölé magasra emelem egy királyi halál szentségtartóját: olvad! Szeme szemembe fúr szívig s megérzek én egy pőre-szemű eget, mit látni nem fogok. II. Megy a síkság, virágzó gyümölcsöskerteken túl megy a tenger felé, viszi városait. Bizonyossággal tölti a szellem a napot, a szem korláttalan az ágak közt, a lég
