Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Emmanuel, Pierre: A szó szeretete

jelenléte? Mi vagyunk a világ szegényei, kiik legfőképp önmagunkat nélkülözzük. De épp e hiány kegyelméből az egyetlenek, kik képesek vagyunk valódi jelenlétre. Tudom

— tudással, mit kizárólag önmaga hitelesít —, hogy azok ajkán, kik hittel várakoznak, bármikor megszülethet az abszolútum üzenete, s hogy minden jelenlét, ha forrására talál, beszéd lesz, mely a végtelenből veszi eredetét. Beszéd, mely egyszerre ősi — és mindig új. Néhány szó ellipszisével újra és újra megismétlődik az a teljesség és azonosság, mit énünk örökösen földarabol, de amit túl e romokon lelkünk a mélységben pillanatról pillanatra visszaszerezhet a beszéd aktusával, hogy a fölismerés villámfényében szellemünk ismét alapjaiban élje át az ember egész láthatatlan történetét.

Már minden elmondatott, s még mindent el kell mondani. A nyelv legfőbb feladata, hogy fáradhatatlanul szentesítse a közhelyek identitását. Ezért van, hogy a költőnek — épp a szűkösségben sejtve meg a bőséget — elég egy szó, hogy általa — Claudel kifejezésével — eljusson az „extatikus szemlélődésig". E szóról aztán az ihletett szellem az összefüggések egész hálóját gombolyítja le, újfent tanúságot téve ember és világ egységéről. Nézem, fürkészem a szót. De aki néz, az nem az az én, aki elszigetelten, külön- váltan néz egy szintén elszigetelten különálló dolgot. Én: itt önmagamra koncentrált létezést jelent, ki a szót, mint élő szívet használja, melynek szívverése: a szellem kiömlése a világba, s a világ visszaömlése a lélekbe. Az így kimondott szóból, mint fókuszból, kimondhatatlan jelenlét világít. Mégis, a legkülönb költő érzi leginkább mélységes elégtelenségét a nyelv színe előtt. Minél előbbre jut a költészet birodalmában, a költő annál nagyobb felelősséget érez minden egyes szaváért, s a tökélyre mind alkalmatlanabbnak ítéli magát. Az egyedül lehetséges magatartás: alázattal tűrni e súlyosodó ellentmondást. Ugyanakkor a beszéd szenvedélye rendkívüli szellemi tevékenységet követel, s e követelés kiterjed a legköznapibb morálra, mint magánember, akár akarja a költő ezt, akár nem. Mivel a szellem lényegében beszédre irányított figyelem, nem térhetek ki büntetlenül a beszéd elől, melynek hordozója vagyok, bárhogy szeretnék is életemben ravaszkodni a valóság erejével szemben. Ha pedig mégis két részre osztom magamat — egyik felemet az életnek, másik felemet a költészetnek szánva —, a beszéd fokozatosan elhal bennem, s amit ezután mondok, üres ismétlés lesz csupán.

A nyelvbe vetett hitem: maga a létem. Megtörténik, hogy a lét összetör és nyomorultul útfélen hagy. Minden valóban elhivatott költő (e „kritikus“ elhivatottság híján minden költészet embrionális marad), minden szellemileg magasrendű költészet kell, hogy vállalja a bukás kockázatát, mint küldetése pecsétjét. S hogy ne veszítsük el a nyelv segítségét, tudnunk kell minden pillanatban, hogy legkisebb figyelmetlenségünk, legkisebb elernyedésünk a szóval szemben elég ahhoz, hogy maga az ige találjon kevésnek bennünket. A költészet a szellem jelenléte — e nélkül csupán irodalom. Belátom, a költészet rendkívülit követel övéitől, önmagukkal szemben is. A literátorok legtöbbje tagadja magának a nyelvnek szellemi természetét, célját és küldetését, s az általános közönyben ritka a költő, ki egyszerre hatol élete és művészete mélyére. Átkelve a hűtlenek szomorú árnyékvilágán, egyedül a választottak engedelmeskednek a titokzatos hívásnak, mely nevükön szólítja őket anélkül, hogy tulajdon nevüket ismernék. Ki egyszer is hallotta e hívást, azontúl mindig fülelni fog rá éjszakája csendjében, hogy a titokzatos hang, mely útját örök időkre kijelölte, mind mélyebbről visszhangozhassék szívében.

Pilinszky János fordítása