Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Koncsol László: A cselekvő erkölcs

— kötöttsége. A költő magányos, ám ez a magány a közösség gondjaival terhes. Erre kényszeríti kollektív erkölcsi elkötelezettségének sugallója, a lelkiismeret. A lelkiismeret a költő társadalmi állásfoglalásával azonos. A költő tehát egyéniség és szociális lény egyszerre. A költőt és valóságot összekapcsoló viszony már erkölcsi kategória. Lelkiismerete aktív kapcsolatra, aktív magatartásra készteti a költőt a valósággal szemben, s ez szüntelen állásfoglalást, döntést, választást jelent, mindig valami mellett vagy ellen. Ez a valami csak közösségi cél vagy a közösség védelme lehet. Ezek szerint a költőnek vezetési igénye és lehetősége

— funkciója van. Ily módon az „én“ és a „mi“ összecsapása egy magasabb rendű kollektivitásban oldódik fel. A „nagy magányos“ és a mindenség egymást tükrözi: a költői „én“ a kollektív „mi“ kifejezője lesz, a magányos „én“-ből kiáradó kollektív mondanivaló pedig az olvasókat: az egyedeket mozgatja meg. A szubjektum a kollektívum szeizmográfja: önnön leglényegén át veszi, kapja és továbbítja a világ jelenségeit. Tehát a költői magatartás pozitív individualizmus, s ennek a paradoxonnak hordozója a vers. A költő névadó: szavakat keres a valóságra — tehát realista. Mint az embernek szabadon elkötelezett felelős szubjektum — humanista. Mint gondolkodó, aki a valóság lényegét, a változást szolgálja — racionalista. A hatalommal szemben, amely az ember szabadságára tör, az őr szerepét vállalja. Ezért a vers az igazság hordozója, vallomás, kinyilatkoztatás, a szabadabb jövő, a változás hirdetője — prófécia. A költő önkéntes magányából és szabad elkötelezettségéből, tehát függetlenségéből következik, hogy a műalkotás egyéni tett, hogy a vers a legegyénibb műfaj —, hogy a vers maga az egyéniség. Színeiben, stílusában, egész formájában egyszeri és lefordíthatatlan. Sűrítés, nyomás eredménye

— a vers: gyémánt.

A legesztétikaibb jellegű tanulmány — az Antisematizmus — azért olyan értékes, mert Fáfiry ebben is — mint a Valóságirodalom, a Kúria, kvaterka, kultúra vagy a Harmadvirágzás kritikáiban — konkrét társadalmi és irodalmi jelenségek szövevényében tájékozódva, harc közben, állítások és tagadások dialektikájában vázolta fel a rendszerét. Minden korszakát átszínezte az idő, s ha akad ember, aki felméri a Fábry*-esztétika állomásait, könnyen kimutatKatja, hogy a változó társadalmi kulisszák mennyiben módosították és mennyiben hagyták érintetlenül a rendszert, hol, mikor, miért és mennyiben tolódtak át ide vagy oda a nyomatékai.

Fábry az Antisematizmusban a személyi kultuszként emlegetett társadalmi piramist, a kultusz ideológiai vetületét (a dogmatizmust) és művészetszemléletét (a sematizmust) is kiátkozásszerű elemzésnek veti alá. Persze, Fábry nem történész, nem is történetfilozófus, s így az egész társadalmat átszövő diktatórikus hatalmi forma genézisét nem tárhatja föl; különben is, az adatok, dokumentumok döntő része ma még ismeretlen. Szociológia? Nem, hanem közvetlen tapasztalat, intuíció, lélektan és logika, pontos, következetes — ez kevés! — szenvedélyes, a felkiáltójelet is odacsapó logika. így ragadja meg Fábry a kultuszt, így illeszti be rendszerébe, hogy egymásra torlódó súlyos névszói állítmányaiban rögtön egy romantikus költő indulatával kiáltsa el fölötte a ráolvasásszerű anatémát. Egy vulkán veti ki gyomrából így, ilyen vad elemi indulattal a sziklákat. Semmi egyensúly, semmi elegancia, csak ez az eruptív hamisképromboló indulat. A kor, amelybe beleszületett, á keserűség, hogy a klasszikus imperializmus és az egyszer már eltaposott nemzeti fasizmusok után a megváltóként áhítozott új társadalom sem találta meg az eredeti céljaival — humanizmusával — adekvát formákat — mindez végletesen, szinte az artikulátlan extázisig fokozta Fábry alkati expresz- szionizmusát.

Lássuk hát a kultuszt — Fábry megfogalmazásában. Emlékeztetőül; Fábry a „szellemi“ valóságon mindig az anyagi valóság pontos visszaadását kéri számon, s a valóság fő törvényét a változásban látja. Ezért a kultusznak nevezett hatalmi formációt mint a változás fékezőjét, s így mint irracionális, antihumánus, destruktív jelenséget bélyegzi meg. Destruktív, mert nem fejleszti a világot, hanem minden eszközzel az adott helyzetet igyekszik tartósítani. Ilyen az ideológiája is: irracionális, antihumánus dogma, Fábry megfogalmazásában: „a feltétlenség, kizárólagosság fanatizmusa“. A dogma nem ismeri a logikát, az analízist, nem ismer problémát, iróniát. Ellensége a csodálkozásnak, a kételynek, bár ezek a