Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Koncsol Lásiló: Tapogatózás Weöres Sándor világában

meg, abba bújt bele. Érdemes idéznünk a leleplező Post scriptum utolsó mondatait: „Ez a »pót-én-kivetítés« alkalmat ád más stílus és más temperamentum megnyilvánulására, a szókincs és mondatformálás más módjára: vagyis nyelvi és szellemi felfrissülésre. A kis versciklusban női szív van, mely azonban nem találhat életlehetőséget egy férfi életében, csak áttételesen, a versben.“ Weöres tehát maga figyelmezteti az olvasót, hogy a Psyché mélyen tartalmas játék: saját énjének feminin rezdüléseit formálta itt eleven, hiteles életté. A nemek, a tér, az idő, a nyelv korlátait nem ismerő átcsapásainak egyik bizonyítéka ez a kompozíció, s bizonyítja, hogy Weöres világa végtelen.

Mi a magyarázata? Kockáztassuk meg a feltevést, hogy költészetének mindent megmagyarázó lényege az az újszerű viszony, amely Weörest a halálhoz fűzi. A kereszténység hatása is, hogy az európai költészet — a modern líra is — a halál szuggesztiőjában él. Változatlanul ma is az egyén világát éljük, s a halál mint az egyes ember legszemélyesebb ügye — mint legfőbb ügy — az életre is ráveti az árnyékát, annyira, hogy — például — a közösségi programú, lényegében anyagelvű József Attila sem tudott szabadulni sötét súlya alól. A föld, amelyen járunk, s amelynek múlandó tárgyait mikroszkopikus közelségből figyeljük, az élet maga, amelynek mindennapjaiból a költészet születik, s amely naponta újra meg újra figyelmeztet a halálra — mindez fogva tart és egész életszemléletünket meghatározza. Líránk a halál sötét derengésében fogan, és drámaian polarizált, vergődés, vallomás: líra a szó eredeti, tiszta értelmében. így — élet és halál korlátai között — teljes és zárt (totális) a modern költészet.

Weöres kivonta magát a halál árnya alól, ledöntötte magában a fekete bálványt, és barátságos, derűs halálképet állított a helyére. Nála nem a rettenet, hanem az örök nyugalom, a tökéletes harmónia, a tökéletes béke — nem a feloszlás, hanem a boldog beolvadás, a végtelenbe simulás állapota — a halál. A Fülemüle szerint: „Majd szirmoktól fehérül a víz. J Nem lesz szárnyam, hogy repüljek hozzád. / Nem lesz szívem, hogy szeresselek. / Ö tudja ezt, a bozótból mindenfelé kitárul, / nem félek, hadd jöjjön mosolyogva." Ilyen boldog élet — boldog halál párhuzam jelenik meg a Fejedelmi síremlékben is: „Most föld alatt a lakásom, / nem eszik és nem ürít. / Asszonyaim mellettem feküsznek, / mozdulatlan játszanak és mosolyognak. / Sose bántottam senkit, miféle rontás keltene föl engem?" — Lám, a mosolygó halál!

Ez a halálképzet mágyarázza meg azt is, hogy a pusztulás folyamata, az öregedés sem riasztó Weöres költészetében (lásd a Magna meretrixet és Naplójegyzetek című ciklusát). Ellenkezőleg: vaskos részletességgel idézi meg és élvezni látszik az egyre gyorsabban burjánzó testi romlás furcsa gyönyörűségeit. S akinek tágabb a versműveltsége, külön élvezni fogja a különös érzékiségű anyag belesimulását a középkori himnuszok (és vágánsdalok) formájába s a szintézist: a Weöres-modell mohó vágyakozását a szeszélyesen viharos életből a nyugtot ígérő halálba. A Weöres-költészet spectrumából tehát hiányzik a halál feketéje, sőt a végső dolgok derűjétől, ettől a különös fényforrástól még ragyogóbb lesz verseinek világa.

S mivel Weöres szakított a sötét képű halállal, a dolgok köznapi — emberi— rendjétől is elszakadt, s szinte valami magasra épített páholyból nézi az életet, mint egy színjátékot, komoly és tudós szemmel, de bölcs derűvel, ragy ogó humorral, s ha kell, mély iróniával is. Innen fentről a tárgyak világa már-már láthatatlanná törpül, beolvad a nagy egészbe, s a mindennapok pergő, zaklatott ritmusát a mindenség lomhább üteme nyelte magába. Ez a távolság — valahol az általánosítások szintjén — kollektív érvényűvé emelte Weöres költészetét, amely éppen ezért nem is líra a szó hagyományos értelmében. Itt szinte csak a szemlélet, ez a sajátos, haláltól függetlenült nézőpont az, ami magából a Weöres-szubjektumból fakad, a szem, a szüntelen sugárzás, a bölcs mo- solyú öröklét, amely mindent átragyog. Amit én látok; ahogy én látom innen fentről a világot: ebben a szokatlan felső tükörben a világ furcsa képet kaphat magáról, ha beletekint. Ha a tükör közelebb kerül, esetleg groteszket is; s ha távolabb, akkor az ember belevész a mindenség nagy belső harmóniájába, ahol a porszem, a fű, a madár és az ember egyforma parány. Mit számít ebben az örök, záporozó sugárzásban s a kozmosz végtelen ívű ritmusában a halál? Ezért Weörest a pusztulásnál jobban érdekli a születés, a hullásnál az emelkedés, az ősznél a tavasz, a télnél a nyár. A vers egésze és az életmű egésze felfelé mutat, az örök idő és a végtelen tér felé. Sok verse egyetlen szemcikáztató mozgás fel-le az ég és a föld között. Weöres minden lenti dolgot a felső végtelenbe köt. Elég, ha Egry József című versére utalunk, a Tűzkútból.