Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - Koncsol Lásiló: Tapogatózás Weöres Sándor világában

S ha már a felső végtelenben él, az anyagi világtól messze az ember „benső világát“, a „benti végtelent“ építi tovább. Mennyi képe mutat a kintinél több benső felé! „Nyitott szem j ködbe hunyt. / Csukott szem / befele tárt" — írja a Graduate egyik darabjában. Ugyanitt: „Koponya: cella. / Kint zárt, / benn végtelen“. A Géniuszok első darabjából: „Pillanatom öröklétben forog, j az égben telik földi életem, (...) A vak hajszába kívülről tekintek: / a vágytalan szivet nem fojtja köd; (...] Gyógyírt hozok, de túl-mennyei néktek ...“ Az Internus ciklus A belső végtelenből című darabja: „A belső végtelenből néhanap / még kitekintek arcomon keresztül: / felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.

I Romlik szemem, már ez is elmarad, / a külvilág rám-zárja kapumat / s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég; / nincs esemény meg tünemény varázsa, / se felszín, látszat, habzó semmiség, / csak a valóság békés ragyogása, / mérettelen, számtalan, névtelen, / vágytalan, változatlan szerelem“. Különös figyelmébe ajánlom az olvasónak azt, ami most következik: „Kapumnál a lázas világ megáll: / »Örült! Önző! Aruló!« — kiabál. / Várjatok, pékműhely van odabenn, / majd táplál most még forró kenyerem“. Így az Animusb&n is: „... fillér is égetett, gatyámat is sokalltam, / bámulva hogy önnön nedvétől részegen / mindenki ráng, kerít, törtet, sosem pihen / s vágyna száz évig is pacs- kolni ennyi bajban; f...) mégse mindegy, hogy a derűs lét ősi titka / szavamból fölkel-e és útjukra borítják, / vagy csak holttestemet túrkálják mint giliszták“.

Ide kívánkoznék, de hagyjuk most a rokon hangokat Baudelaire-től Tóth Árpádig és Nemes Nagy Ágnesig, figyeljünk csupán arra, hogy mi fontos Weöresnek: „a derűs lét“. Ennek „ősi titka“ a benső végtelen": a szellem, a szépség szolgálata, az Eszméé, amely „majdnem változik" (In aeternum): „Idegen űr cikáz domború héján 1 mely mindent elfogad és visszaver, / érintetlen szül a homorú belső, / a nála pompázóbb vágyak karéján / szinte hozzájuk-durvultan hever, / de nem ő lett más, csak leple, a rejtő." S hogy ennek a belső végtelennek Weöres értelmezésében milyen mély humanizáló szerepe van, azt Nehéz óra című prózaverse is bizonyítja:

„A sötét jóslatok kora .elmúlt: a Történelmi Tél itt fütyül immár.

Az ember, tagjaiban öngyilkos hatalommal, vérében méreggel, fejében őrülettel mint a veszettkutya: nem tudni mily végzetre jut.

Ha új pusztító-eszközeivel végigboronál népein: eljut a kerék és tűz elvesztéséig, a beszéd elfeledtéig, a négykézlábig.

Megmenekül, ha millióféle mindenáron-akarás kukac-nyüzsgése helyett, mielőtt a külső világban sürögve-forogva intézkedik: előbb jelméri és rendezi benső világát.

A megismert és rendezett bensők túlnőnek egyéni mohóságaikon, egymással összeférnek, külső világukat is harmonikussá alakítják.

Ez az egyetlen járható út. A történelem eddigi véres sodra, bármennyi szépséget és fenséget hordott magában: immár a közös halál; vagy mégrosszabb: tovább-vergődés folyton embertelenebb leszűkülésben ...“

Aki ilyen orvosságot kínálgat a beteg világnak, arról akkor is tudnánk, hogy gyűlöli az erőszakos hatalmakat, ha nem volna rá bizonyítékunk. (Lásd A szörnyeteg koporsója című ciklust), s azt is sejthetnénk, hogy a politikát is kurtán-furcsán intézi el —• a Panoptikum ciklus tanúsága szerint a groteszk humor és a szatíra eszközeivel. Negatív megjelenítésével mindkettő a pozitív „benső végtelenre“ utal vissza.

Nem boncolhatom — se helyem, se kellő felkészültségem rá —, hogy mennyiben áll vagy nem áll Weöres világa a keresztény és a keleti szellemiség hatása alatt, illetve hogy mennyi költészetében a hit és mennyi a játék ihletése. Inkább sejtelem, mint meggyőződés bennem, hogy Weöres igazi vallása a művészet mint egész, hogy a „felső“ és „belső" végtelen ennek a képzetnek a sajátosan weöresi fedőneve, s a vallások pozitív kulturális, esztétikai és etikai — belső szellemi — tartalma a Weöres-világ általános törvényei szerint, logikusan és szervesen épül bele ebbe a világba. Naiv vallásosságról tehát aligha lehet szó: Weöres magas szellemi szintézisében olvadhat csupán össze szerves egységgé pogány — profán — örökség, buddhizmus és áhítatos-misztikus kereszténység úgy, hogy vele szemben egy pillanatra sem merülhet fel bennünk komolyan az eklekticizmus vádja. Ugyanazok az egyesítő erők működnek itt, amelyek Weöres más ellentétes pólusait: egyrészt a misztikusan burkoltat, a görögösen profán erotikustól a gyermekien egyszerűig terjedő „közérthetőt“ másrészt összekapcsolják. Vagy szigorúan zárt és játékosan szabad kompozícióit a Tapéta és árnyékig és az Egérrágta meséig. Ha közelebbről megnézzük, minden szétfutó sugár fókuszában ugyanaz