Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Koncsol Lásiló: Tapogatózás Weöres Sándor világában
Koncsol László tapogatózás Weöres Sándor világában Számtalan látható és rejtett szál fűzi bele Weöres Sándor költészetét a magyar líra hagyományrendjébe, egészében mégis új és példátlan jelensége ez a modern magyar irodalomnak. Tüneményes költő, a nyelv és a forma káprázatos művésze, aki minden irányban továbbépíti a Balassitól — Vörösmartyn és Aranyon át — Babitsékig húzódó vonulat eredményeit, s közben egyre újabb területeket hódít meg a magyar lírának, úgy látszik, korláttalanul. Mágus, a formák birodalmának szuverén ura a szabad versig, sőt a legfrissebb avantgardista törekvésekig. A zene, a ritmus és a kép utolérhetetlen mestere; világát sajátos telt ragyogás járja át. Weöres költészetének egy része első látszatra olyan kisebb vagy egészen nagy formátumú művek egységgé alig^alig összeálló halmaza, amelyek bevallottan is más költők vagy más korok és égtájak modorában, mintegy utánzatként születtek. Meghökkentő gyakorlat, kockázatos játék ez, hiszen egy félrelépés, egy csusszanás jobbra, s a versből akaratlan persziflázs lesz, egy lépés balra, és gyönge utánzat lesz belőle. Weöres azonban biztos kézzel teremt, s az eredmény valami egészen sajátszerű költői egész, amelyben az egymástól legtávolabb eső elemek is bizonyíthatóan központi eredetűek. Alak- és stílusváltásai is ilyenek: a mű egészével, a másféle — sajátosan weöresi — gondolkodás egészével igazolhatók. Az irodalomtörténetből már emlékezhetünk hasonló kísérletekre — egy részüket a plágium kategóriájába szokás sorolni —, s a zene is szolgálhat rá példákkal (Bartók kis Hommáge-ai, az ún. B-A-C-H kompozíciók egész sora, Sztravinszkij és Sosztakovics klasszicizáló korszakai); a forma, a stílus nem véletlenül bukkan elő, szorosan hozzátapad az egyéniség és a kor is, amely együttes erővel létrehozta, s az attitűd, amelynek kifejezésére alkalmas volt. Ez a tény egy weöresi formátumú tudós költő számára az inspirációk és lehetőségek kiapadhatatlan forrását jelentheti, s így is történt: Weöres a maga számára a stílusból stílusba vándorlást törvénnyé és gyakorlattá emelte, s nem véletlenszerűen: ez a törvény a világnézetéből ered; amilyen kozmikus a világképe, úgy tágította — s használjuk ezúttal jogosan és bátran a sokszor koptatott kifejezést — térben és időben korlátlan lehetőségűvé alak- és stílus- váltásait. (Annyira, hogy egy Shakespeare-dráma kedves mesealakjára, a Vihar száz alakot váltó, csupa zene Arieljére gondol az ember, ha Weörest olvasgatja.) — Teremtő képzeletének és tudásának egyik káprázatos bizonyítéka az a többszörös játék, amelyet a Psychében elénk varázsolt: megírta egy 19. század eleji fiktív költőnő tíz versét a kor jellegzetes stílusaiban — de mennyi gyöngéd és mennyi vaskos-darabos bájjal! —, majd a kis versciklust követő jegyzeté ben eljátssza az adatnyomozó filológus szerepét, a versek motívumai és elszórt utalásai nyomán rekonstruálja az általa „felfedezett“ költőnő életútját és művészi pályáját, s csak az utóiratban leplezi le — és rögtön meg is indokolja — a valódiság illúzióját keltő játékot. Azt mondjuk: játék, de mögötte egy sajátosan komplex művészegyéniség — típus —, sőt hús-vérteremtő képzelet, költői ihlet, drámaérzék és teljes tudományos felkészültség — dolgozik. Ha úgy tetszik, egy regény lehetősége bújkál a ciklusban. S ne feledjük: Weöres ezúttal egy nő világát teremtette
