Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Koncsol László: A cselekvő erkölcs

a vádló tanú, panaszló vétó és fellebbezhetetlen bíró: Ember az embertelenségben, aki a ,srapneles’ igazságok gyilkoló hazugságában jut el a szellem változatlan erkölcsi adottságához és tisztéhez: a .Gondolát igazához’.“

Ady két utolsó kötete valóban drámai erejű monumentuma a tiltakozásnak és hűségnek. A kérdés csak az, hogy Ady háború előtti „Vér és arany“ világa valóban leválasztható-e az életműről vagy sem. Valóban más — negatív világ-e, vagy szervesen belesimul az életműbe?

Az életmű szikrái mindig a folyton változó konkrét ember és az ugyancsak változó konkrét világ súrlódásából-ütközéseiből pattognak elő, s az így keletkezett egészet, ha esztétikai szemlélettel mérlegeljük, lehetetlen megosztani. Az esztétika egyetlen pillantással öleli be az életműveket — az Adyét is, akinek — igaz: — mindent átfogó világképét a lázadás formálta ki, annyira, hogy — bármilyen furcsán hangzik — ezzel a lázadással, illetve azzal, ami Adyban, az emberben, az egyéniségében, valahol az idegeiben, a reflexeiben, a társadalmi lázadást is determinálta — a gáttalan mohóságával — a „Vér és arany“ világa is megmagyarázható. A művet nemcsak a kor: ai lélek is determinálja. Ady „Vér és arany“ lírája éppen nem felületjelenség: a legmélyebb tengeri rétegeket hozta fel — először a magyar lírában —, iszapostul. S ha a kordetermináció felől nézem: vajon nem kordetermináció volt-e Ady politikai költészete? Vajon nem ugyanaz a belső dialektika lüktet-e szerelmi, istenes és politikai fellángolásaiban és ellobbanásai- ban? Emberi lírájának hitele fogadtatja el politikai költészetét, s a kettő együtt hitelesíti háborús korszakát. A Halottak élén múltsirató verseiben az „érintések halott kéje“, az „A vér is piros volt akkor talán, / S most tengerekben is olyan csak, / Mint bor-folt kis korcsma asztalán“, a „kényességekkel, új ingerekkel“ gazdagodó ember háború előtti emlékképe, s ami még árulkodóbb, hisz önmagában is, a költő akaratától függetlenül is az én titkairól beszél: szóhasználatának és képeinek telt érzékisége: az „érintések“, a „kéj“, a „kényességek", az „ingerek“

— Ady nem tagadta, egyszerűen meg sem tagadhatta a múltját. Ady egyetlen tömb, s a mű elemei nem cáfolják, hanem feltételezik, kiegészítik, sőt építik egymást. Lírája olyan szorosan tapad Ady kivételes temperamentumához, s ugyanakkor a korabeli magyar valósághoz, hogy a teljes Adyt talán csak a modern lélektan, az esztétika és a társadalomkutatás összehangolt módszereivel lehetne megfejtem.

Miért időztünk ilyen hosszan Fábry Ady-értelmezésénél? Hogy lássuk: Fábry a harcos szigorú erkölcsével vizsgálja nemcsak a lerombolandó világot, hanem a bajvívó elődöket és társakat is. Az adott világ az ellenség, azt kell megváltoztatni, hogy az ember is vele változzék. Ezzel a társadalmi szemlélettel — és illúzióval — vizsgálva a művészeteket, az Adyk „Vér és arany“ költészete azért lesz megbocsátható, mert „kordeterminált félreértés“. A gondolat és a puritán erkölcs szembenállása az adott, a gondolatot és erkölcsöt is determináló valósággal, — ez a tragikus, hősi harc Fábry sorsa és tanításának lényege. Ember és műve azonos.

Nézzük meg közelebbről esztétikai nézeteit, kíséreljük meg fölvázolni, gondolatainak szétszórt mozaikköveiből összerakni a rendszert, miközben a hézagosság s az egyszerűsítések kockázatát is vállaljuk. Fábry esztétikai érdeklődésének legállandóbb területe az irodalom, azon belül különösen a költészet — nézzük hát logikai rendbe szedett poétikai téziseit.

Rendszerének a valóság a kiindulópontja. Valóságon Fábry egy adott korszak társadalmi és politikai viszonyait érti, azt a struktúrát, amelyben a „mi“ — az emberi közösség — s ebben az „én“ — a költői szubjektum — megszerveződik. A valóság nem mozdulatlan: mozgása az időben a változás, amely a valóság lényeges jegye — törvénye. A valóság változásában oldódnak föl a társadalom konfliktusai; ezeket Fábry mintegy jelképesen az ember (igazság, gondolat, szellem, erkölcs) és a hatalom (parancsuralom, imperializmus, fasizmus, szoldateszka, katona) kibékíthetetlen antagonizmusaként fejezi ki.

Ebben a valóságban él a költő mint „én“, mint „szubjektum“, mint „individuum“, kívül a hatalmon, önként vállalt magányában, s a közte és a valóság között levő viszony kifejezése a vers. A költő egyéniség, a költő szuverén; csak az emberiségnek — a „mi“-nek — elkötelezett: ez a művész egyetlen — önkéntes, szabad