Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - Egri Viktor: Piri (elbeszélés)

félreértetted egy véletlen mozdulatát... De mit magyarázzam, amit megmagyarázni nem lehet, és nem értettem soha, akkor sem, amikor az enyém lett... Harmadnap késő éjszaka tértünk haza. Bebarangoltuk a fél országot, megnéztük a legszebb tájait, felfutottunk a Dunajecig, jártunk a Tátrában, Bártfán és Lőcsén, átvágtunk a Sture- cen — a régi úton — Besztercéig, és az a szeplős képű szőke holland folyton Svájcot meg Tirolt emlegette. Alighanem fontos ember volt, hogy így körülkocsikáztattuk, minden templomajtót kinyittattunk előtte... Amikor Pozsonyban a Carlton előtt letettem, egy bankót akart a kezembe nyomni, és nagyot nézett, hogy nem fogadom el. Aztán hazafuvaroztam Sugár igazgatót, és éjfél jóval elmúlt, amikor kocsimmal a Mudroň utcában a ház elé értem, ahol Piri lakott.

„Van Hartog úr nagyon elégedett volt magával — mondta Piri. — Tudja, hogy tíz dollárral akarta megajándékozni?“

„Meghívott az asztalukhoz. Ennél nagyobb ajándékot nem adhatott.“

„Én meg örülök, hogy nem fogadta el... De maga halálosan fáradt lehet. Megszámoltam, közel kétezer-ötszáz kilométert tett meg velünk.“

„Magával mindjárt holnap akár a dupláját újrakezdeném.“

— Ez volt az első udvarló szavam, és ezt is csak azért kockáztattam meg, mert érintés nélkül is újra a térdemen, a combomon éreztem a testét, ahogy a hegyek közt egy kanyar közelebb sodorta hozzám ... Egy héttel később egy vállalati ünnepségről megint én vittem haza a kocsimon. Ez volt az utolsó fuvarom. Nagyon fáradtnak láttam, pedig keveset táncolt... Emlékszik a sötét, gyönyörű szemére? Azokra a kis szikrákra, ha az emberre nézett... ? Most nem égtek, kialudtak, az ünnepi meríthette ki. A legszívesebben ölbe kaptam volna, hogy magamhoz szorítsam, és felfussak vele az emeletre. Az a hirtelen ébredt szerelem elborított, mint a tűz. Már éreztem, hogy nem szánalomból, de teljes szívemből szeretem. Tudtam, hogy megint nyugtalan éjszakám lesz, csak hányom-vetem magam az ágyon, de az is boldoggá tesz... És akkor történt. Ha kinevet is érte, én csodának mondom. Mert mi lehetett más, hogy megérezte a szerelmemet, és viszonozta. Ő az első pillanattól tudta, hogy mi történik velem. A szótlanságom meg a kapkodó szemem elárulta... Azok az érintések nem voltak véletlenek, ha nincs a háta mögött az a két férfi, nem állhatta volna meg, hogy oda ne hajtsa a vállamra a fejét... Nem merem állítani, hogy az ő részéről ez ugyanolyan igazi, mély szerelem volt, mint az enyém... Egyszer azt mondta, hogy az egész élet kiábrándítóan üres, csupa kapkodás és zűrzavar, az emberek nem őszinték, sokat hazudnak egymásnak, és hazudnak maguknak is, magukhoz sem mernek őszinték lenni. Néha belefelejtkezik a munkába, és ez jó, mondta. Néha megragadja egy szép táj vagy épület, azért szeret utazni, nézni a tengert, hogy a messzeségben összeolvad az éggel. Ez őt, az örökké nyugtalant, megpihenteti. Színházban ritkán érez igazi örömöt, a játék izgalma nem sodorja el, egyetlen hamis szóra odalesz a hangulata. Ne gondoljam, hogy ez hisztéria, csak szeretne belefeledkezni, belemerülni valamibe, csak az a bolond feje nem engedi... Igazán csak akkor él, ha ott vagyok a közelében, ha a szobájában ülök, és ő beszélhet hozzám, vagy tudja, hogy várok rá valahol... Kellett a testem, az erőm, az ölelésem is, de mikor odabújt hozzám, néha sírva fakadt, és én hiába faggattam, mitől fél, miért reszket és rémüldözik... Talán túl sok halott volt az életében, vagy valami iszonyatosat nem bír elfelejteni...

Bodnár rám szegezte a pillantását, és megkérdezte:

— Érti ezt a furcsa, fonák szerelmet, doktor úr?

— Értem, Sanyi... Azt hiszem, maga is érti, hogy kellett neki valaki, akinél védelmet talált... Én már akkor gondoltam erre, amikor nálam dolgozott, és maga várt rá ... Jólesett neki a maga hűsége, ragaszkodása.

Bodnár a poharát fogta, de nem emelte a szájához. Töprengő kifejezést öltött az arca, mintha tűnődött volna a hallottakon.

— Ha már így megértették egymást, arra sohasem gondolt, hogy összeházasodjanak? — kérdeztem.

— Háromszor is megkértem a kezét. A visszautasításával sohase sértett meg. Nem éreztette soha velem, hogy csak kevés iskolát járt sofőr vagyok, és ő nagy nyelvtudásával, műveltségével magasan fölöttem áll.. . Szerette a természetemet, szerette, hogy sohase látott részegen, és szerette — így mondta — a tisztaságomat is, pedig