Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - Egri Viktor: Piri (elbeszélés)

szavahihető hírek, és az sem derült ki, hogy kinek címezte. Talán a barátnője tudta, de a rendőrség parancsára nem árulhatta el. A nyomozók magukkal vitték a levelet.

Sok mindent híreszteltek akkoriban, talányos volt ez az öngyilkosság, de sejtettem, hogy Piri nem Bodnár miatt ölte meg magát.

Bodnárt Piri temetésén láttam utoljára. Egyszer Annusnál érdeklődtem utána, de tőle is csak annyit sikerült megtudnom, hogy megvált az állásától és valahova keletre költözött.

És most, tizenöt év után felbukkan, és itt ül szemben velem a kerti vendéglőben, ahová betértünk. Ott maradtunk ebéd után is egy üveg modori bor mellett, a kert egyik árnyas zugában.

— Sose firtattam akkoriban a kettőjük dolgát, erre emlékezhet, Sanyi. Pirit se faggattam soha. De most, hogy emlék lett minden, talán elmondhatná, mi hozta magukat össze, miért menekült Piri a halálba — kérdeztem.

Bodnár hosszan és töprengve nézett, mintha habozott volna, vajon felelevenítheti-e a múltat, amit magában bizonyára eltemetett, vagy talán el is felejtett, kivetett a szívéből, hogy nyűgként meg ne kösse. így van ez, gondoltam, múlhatatlanul így kell lennie, az élet megy tovább, túllép a tragédiákon, minden halálon.

Nem lett volna értelme, hogy vallomásra biztassam. Ha Bodnárnak könnyebbséget hoz az emlékezés, nógatás nélkül is elmondja, amit másokkal megoszthat — velem, aki ismerem fiatalkori szerelmét, és — ha jól sejtem — élete nagy sebét.

— Elmondok mindent pontosan, ahogy történt — szólalt meg nagy sokára. — Legelébb azt, hogy hogyan ismertem meg Pirit. Egy holland vendégünk volt Rotterdamból. Három napon át utaztattam keresztül-kasul az országon. Az a hollandus Sugár igazgatóval hátul ült. Piri mellém került, ő tolmácsolta a vendég angol beszédét. Amennyire megfigyelhettem, a holland nem győzte dicsérni hegyi világunk szépségeit. Zsolnán egy órára megálltunk, hogy a Rémyben megebédeljünk. Én az autónál maradtam, hogy megtisztítsam a poros ablakot, de a hollandus visszafordult. Legyek az ebédvendége, tolmácsolta Piri... Útközben valahol láthatta, hogy a gépkocsivezető egy asztalnál eszik az utasaival. Talán mutatni akarta, hogy mennyire megfelel az ő nézeteinek ez a demokratikus életstílus. Csak azért említem Hartog úr szívélyességét — így hívták azt a hollandust —, mert annak köszönhettem, hogy az étkezéseknél szemben ülhettem Pirivel... Eddig csak azt tudtam róla, hogy ő fordítja és írja a külföldi leveleket. Bizalmi állás volt. .. Mindjárt az utunk elején feltűnt nekem hogy jobb karjának csuklójára számok vannak tetoválva. Mikor Hartog úr az ebédnél sűrűn felhajtott kupicák hatására egy félórára elbóbiskolt, és Pirinek nem volt dolga a tolmácsolással, megkérdeztem tőle, hogy Auschwitzban jelölték-e meg így a nácik. Akkor csak bólintott és elnézett. Aligha esett jól neki, hogy a múltra emlékeztettem. Később aztán elmondta, hogy negyvennégy tavaszán hogyan hurcolták el a szüleivel Magyarországról — akkor ott laktak —, és hogyan került a háború után egyedül haza. De a táborban töltött hónapokról, életben maradása körülményeiről sose sikerült szóra bírnom. Túl sok szörnyűséget élhetett át, titkai is lehettek, nem akarta őket megosztani velem akkor sem, amikor már bizalmas viszonyba kerültünk.

Az augusztusi nap roppant fényességében fürdő tó acélszürke csillogással tárulkozott a felhőtlen ég felé, a fürdőzők lármáját a vendéglőt övező fák és bokrok megszűrték. Kevesen ültek már az asztaloknál, az enyhülő melegben ízlett a savanykás vinkó, s jó volt hallgatni a kitárulkozó Bodnárt; úgy éreztem, mintha nem is velem, hanem a szívével beszélgetne.

— Ott az úton, az egyik pihenőnkön, sose fogom elfelejteni, Piri rátette a kezét a tenyeremre. Neki talán játék volt az egész, mulattatta, hogy sovány gyerekkeze elfért az öklömben. Szerencsére abban a percben nem kellett fognom a volánt, különben be lefordítottam volna a kocsit az árokba, vagy az utat szegélyező korlátnak viszem, olyan remegés fogott el.

— Akkor kezdődött, akkor szerettem belé. Este a fejemet tudtam volna verni az öklömmel: te barom, hogyan veszítheted el ennyire a józanságodat! Mi közöd neked ehhez a poklokat megjárt lányhoz, lehengerel azzal a nagy okosságával. Ha magadhoz szorítanád, talán belehalna, összetörnéd a vékony csontjait. Az ő világa nem a tiéd.