Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - FIGYELŐ - Mészáros László: Ember, ébredj! (Georges Perec: Az alvó ember)

a közös például az ókori Róma és a ma embere között. Lényeg és ornamentum elválaszthatatlanok, mert a „díszítés“ nélküli lényeg csak egy puszta „vonal“. A költő szerint: „Be meg nem óv az ismeret sem, / a magyarázó eredet, / a kép savát hogy mentegessem, / ha szét- marja a színeket?“ [N. Nagy Ágnes) A hős rádöbben a végén: „Semlegességed semmit sem jelent. Tétlenséged ugyanolyan hiábavaló, mint a haragod". Mert a mélypontban nincs semmi más, csak maga a semmi tapasztalata. Az abszolút lényegre redukált lét csak „a sejtek történése“ (Zbynék Fiser). Az aktivitás az ember-lét bizonyítéka. De nem a reagálás, hanem a cselekvés. Filozófiailag már régóta keressük a választ: cselekszünk, vagy csak reagálunk? A választ az ember önmaga számára az egyedüllétben találhatja meg: ha egyedül vagyunk, cselekednünk kell. A tömegben, a csoportban (a bandában, a családban stb.) elég, ha csaik reagál az ember. Tulajdoniképpen ez az egyik jellemző vonása a modern ember tragédiájának: a milliós viszonylatban már csak reagál az ember, és teljesen elvész (lekopik róla) minden egyéni jellege. A tragédia az, hogy .az ember továbbra is embernek hiszi — és 'hirdeti — magát, pedig már nem más, mint reakcióinak összessége.

Az egyedüllét nem magány. A magányos ember azt hiszi, hogy egyedül van: kitaszítva a világból. Aki egyedül van, az tudja: egyedül van a világgal. Csak az átlagember lehet magányos. Mint Riesman mondja: „magányos tömeg“.

Az aktivitás követelménye azonban nem azt jelenti, hogy szüntelenül tennünk kell valamit. Ha minduntalan görcsösen aktívak akarnánk lenni, akkor felaprózódna energiánk sok haszontalan dologra. Az igazi aktivitás a cselekvés és szemlélődés egységét jelenti. Ahol bármelyik tényező túlsúlyban van, ott az egység — tehát maga az ember — vallja kárát.

Perec dicséretreméltón választotta meg a hős „mivoltát“. Az első pillantásra talán lényegtelennek tűnik, hogy ki is ez az „alvó ember“, hisz maga az „alvás“ a lényeg, de ez csak akkor lenne így, ha hősünk nem ébredne fel. Ö azonban felébred, és végigtekint „álomtéve- désén“. Az egész álom tehát csak tapasztalat. Ezért releváns a hős mivolta: egy entellektüel — pontosabban: az entellektüel — „leszáll“ egy más világba. Ott rádöbben, hogy ahogyan ő „vegetál“, sokan mások ugyanúgy élnek. Az uni- farmitásból egy újabb, alacsonyabb szintű — tehát annál nagyobb méretű — uniformitásba került. Menekülni akart egy bizonyos életforma elől, de csak egy mástik, minőségileg alig különböző életformába került. „Még alig éltél, mégis mindent tudsz már, mindennek vége. Még csak huszonöt éves vagy, de utadat már kijelölték. A szerepek, a címkék elkészültek: kisded korod bilijétől öreg napjaid tolószékéig ott van minden ülőhely, és a sorára vár. Kalandjaidat olyan jól megírták előre, hogy senkinek egy arcizma sem rándulna a legvadabb lázadásodra sem."

Ebből a ^megcímkézett“, szerepjátszó világból akart hősünk elmenekülni. „Tetteidet olyan területre akarod terelni, amely semleges, nyilvánvaló." A hős magát a puszta létet akarja, a jelentések és értékek nélküli létet. Nem akarja, hogy valami más „képviselje“ őt, egyszerűen „létezni“ akar. Ez azonban lehetetlen ...

De valóban lehetetlen? Hősünk az emberek között járt, és látta, hogy mások ugyanúgy sodródnak a tömeggel, mint ő. Az utca, a város, a viliág „alvó emberekkel“ van tele. Hősünk „álma“ azonban önkéntes (tudatos) volt: csak kísérlet. De mi van a többi, az, „elaltatott“ emberekkel? Ezen a ponton térünk vísz- sza az egzisztencializmushoz: Ember, ébredj! Lényegében egyre megy, hogy „álmunk“ önkéntes vagy hipnotikus álom-e, mert az eredmény ugyanaz. „Folytatod a mászkálást, csak úgy vaktában, eltévedsz, körbe-körbe jársz. Néha nevetséges úti célokat tűzöl ki magad elé." Pontosan ezt a körbe-körbe mászkálást kell abbahagynunk... Hiába áltatjuk magunkat, hogy alvásunk önkéntes, hogy mi csak szemlélői leszünk a létnek, a történéseknek, mert ez nem vigasz és nem megoldás. Amint visszavonulunk, kiürítjük pozícióinkat az ellenségnek. Amint visszavonulunk a puszta létezésbe: megszűnünk emberek lenni. „Boldogító zárójelben élsz, ígéretekkel teli ürességben, amelyből nem vársz semmit. Láthatatlan vagy, tiszta, átlátszó. Már nem is létezel."

Az alvó ember hőse Roquentin és Meursau'lt „leszármazottja“, de ameny- nyivel fiatalabb, annyival bölcsebb ná