Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - FIGYELŐ - Tóth László: Orbán Ottó: Búcsú Betlehemtől
luk: más megoldást választ. A csömör és a közöny helyett valami más 'kell... Meursault már késön lázadt, hősünk még idejében felébredt. És mi hiszünk benne, hogy egy ilyen tapasztalat után többé semmi sem fogja elringatni őt hasonló álomba. „Talán még sokáig hülyíthetnéd magad, hazudhatnál és csapdát állíthatnál magadnak. De a játék, a nagy ünnep, a felfüggesztett élet csalárd részegsége véget ért. A világ meg sem mozdult, és te sem változtál meg. A közönyösség nem. tett más emberré." „Az alvó emiber“ rokon továbbá Wolfgang HiJdesheimer Tynsét című regényének (?) hősével is —• mégpedig nemcsak eszmeileg, de tartalmi és formai vonatkozásokban egyaránt. A Tynsetben egy ember fekszik az ágyon, és emlékezik, gondolkodik. Ennyi a történet. Tynset egy eldugott ikis norvég falu. A hős oda ikészül: gondolatban utazgat a menetrend szerint, tervezget. De a végén csak marad az ágyban. A Tynset hőse mögött azonban már egy mozgalmas élet áll — bár nem tudjuk meg pontosan, mióta fekszik az ágyban —, és lemondását elég racionálisan megindokolja. Megértjük őt, ha nem is fogadjuk el életfilozófiáját. Sajnálni -nem sajnáljuk őt, mert hátha ugyanez a sors vár miránk is. A Tynset hőse mögött túlságos san élesen látszik az író: .. van még néhány apróság, ami életben tartja őt, így például szeret enni — mint én — szereti az új atmoszférákat — mint én ...“ válaszolta Hildesheimer arra a kérdésre, hogy miért él még a hőse. A Tynset hőse tehát kitapinthatóan konkrét, individuális. Az egyén tragédiáját látjulk benne. Az alvó ember öllenben maga a tapasztalat, az „alvás“. „Az alvó ember“ feliébredése azt jelenti, hogy nekünk már nem Ikell személyesen átélnünk ezt a tapasztalatot. Ha ébren vagyunk, nem szabad elaludnunk. Aki pedig alszik, ébredjen fel! A tiszta élet és a puszta létezés helyett vállalnunk keld a konkrét életet. Ha az ember „ki van vetve“ a világba, akkor .az egyetlen igaz állásfoglalás csak az aktív szembeszállás lehet. A „determinált valóság“ (Tőzsér) csak akkor kényszeríti falhoz az embert, ha az nem képes a saját aktivitásával csökkenteni vagy elimjinálni és más irányba terelni a realitás nyomását. „Ne beszélj úgy többé, mint egy álmodó ember." „Félsz, vársz. A Clichy téren várod, hogy elálljon az eső." Mészáros László Orbán Ottó: Búcsú Betlehemtől / Magvető Könyvkiadó, 1967/ A költőnek a vers: hiány. A költő a vers alanya, tárgya és állítmánya. A költőnek alanya, tárgya és állítmánya a világ. A világ hiánya a vers. A vers a költő abszolút magánya. Memoár és szándék. A költő a versírás pillanatában már nem éli a valóságot, csak emlékezik rá, és itt nyer bizonyítást az elioti tétel is: saját mikrovilágát (próbálja univerzálissá tökéletesíteni. Ha e kétfajta alapállásból kiindulva sikerül a költőnek szintézist teremtenie az egyéni és társadalmi-történelmi problémák között, olyan jellegzetes lírát kapunk eredményül, amilyen éppen és nem véletlenül az Orbán Ottóé. Már második köteténék, A teremtés napjainak tanulságai szerint is a „fáradt kezek és fáradt bokák" énekesének igéiikezett. A fáradtság persze itt nem az erők csökkenését jelenti, hanem olyan bázist, amelyből állandóan lehet meríteni. A líra legyen olyan transzformátor, amely állandóan újratöltődik, felfrissül. Csak ezzel magyarázható, hogy Orbán Ottó anyái termőfölddé rothadnak s „a házban tűz van és halott van“. A tűzvész emlékei még csak alapos kísérlet, hangpróba, de szenvedély ességével, történelemszemléletével, impulzív gondolatmenetével meglepő: „A láng beszélt a füst és korom fekete ajkai kitárultak mint az ablakok a csont és a hús dodogása minden tagodban erre emlékszel majd a zenén túl merev mosollyal
