Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - FIGYELŐ - Fried István: Mikuláš Bakoš: Literárna história a historická poetika

a nyelvi, a vonzódási, a kérdésföltevési módszerek nem egy esetben hasonlóak; hogy a szlovák s a cseh irodalom kapcsolatát szabályozó törvények (különösen ma) nem azonosak a szlovák-len- gyel, szlovák-délszláv stb. irodalmi kapcsolatok törvényeivel. Ezen belül ejt

— sajnos, csak néhány — szót Bakos a szlovák-magyar kapcsolatokról is. Típusában a cseh-szlovák kapcsolatokhoz látja közel. Rámutat arra (egy 1938- ban írott cikkében), hogy £ddig ezt a kérdést nem méltatták kellő figyelemre; már a szlovák irodalom a XIX. század második feléig a magyar kultúra „környezetében“, mellett fejlődött, s e ténynek — fejtegeti tovább Bakos — a szlovák kultúra (irodalom) fejlődésében is tükröződnie kell. Ehhez a meg- állapításhoz Rudolf Chmel egy 1968-as tanulmányából idézhetünk. A fiatal szlovák irodalomtörténész szerint a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok kutatását — nie vždy šťastlivé — nem mindig szerencsésen — politikai-történeti tényezők határozták meg, azaz a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok vizsgálata nemegyszer külső, politikai tényezőknek volt alárendelve. Az összehasonlító irodalomtudomány természetesen számol az alkotókat, az irodalmi folyamatot meghatározó történelmi körülményekkel, nem mellőzi annak a talajnak elemzését sem, amelyen az eszmék fölsarjadtak; mégis: szigorúan és egyértelműen elhatárolja magát a zavaró, mellékes, egyáltalában nem meghatározó körülményektől. Az irodalmi fejlődésnek — olvassuk ki többek között Bakos könyvéből is — megvannak a sajátos létezési, fejlődési feltételei. Ezek különböznek a történelem (vagy ezen belül: nemzetiségpolitika) fejlődési feltételeitől, bár időnként hatnak egymásra. E kérdést a szlovákiai magyar irodalom is fölteheti magának, Fábry Zoltán szavára hallgatva, aki egyszerre emelte föl a szavát a sematizmus, a szűk látókörűség s a kvater- kairodalom ellen. „Sorsváltozások, életváltozások keresztútján ott áll a goethei tábla: igazodjunk az előretörtető élethez, és minden egyes alkalommal tartsunk vizsgát magunk felett: mert csak így lesz nyilvánvaló: éltünk-e csakugyan?“ A goethei táblán pedig a világirodalom ékes példája Is látható. Kuncz Aladár valaha arról álmodott

(fekete kolostorok útvesztőiben is!), hogy „Európa a termékeny, haladó szellemű nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el.“

Az összehasonlító irodalomtudomány nem csupán regisztrálja ezeknek az önmagukat szabadon kifejező regionaliz- musoknak közös, egy típus jegyeit fölmutató tulajdonságait, hanem összegezésével nyugtázza mindazt, amivel a regionalizmusok hozzájárultak a világ- irodalom gazdagításához. Tehát nem irodalmi elsőbbségről, öncélú hatáskutatásról, a nemzeti sértődés vagy túlzott öntudat kinyilvánításáról van szó; hanem — s ez ismét Bakos tanulsága — párhuzamosan, hasonló körülmények között fejlődő, s ezért hasonló eredményekhez eljutott kultúrák, irodalmak összevetéséről. Ebből a szempontból néhány csehszlovákiai magyar alkotó életművét is alaposabban meg kellene vizsgálni. Azt is, mit adott ez az irodalom az egyetemes magyar irodalomnak; s azt is, mennyiben járult hozzá Csehszlovákia irodalmának összképéhez. De nem lenne haszontalan, ha az eddigieknél pontosabban látnánk: mit köszönhet Forbáth Imre költészete Nezvalnak s körének; milyen mértékben tagja Neu- bauer Pál a prágai német irodalmi körnek, s milyen mértékben a magyar irodalomnak; a műfordítás elemzőire vár olyan igényes kötet vizsgálata, mint a Hegyország hangja (Darvas János alkotása).

Bakos gyűjteményes kötete azok közé a könyvek közé tartozik, melyek továbbgondolkodásra késztetnek. Módszertani tanulságai elgondolkoztatok, fontosak. Az összehasonlító irodalom- tudományról szóló elméleti fejtegetéseket pedig fel kell használnunk, ha a szlovákiai magyar irodalom történetében búvárkodunk. Fontos könyv a Bakosé; szélesebb nyilvánosságot érdemelne.

Fried István