Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Vígh Károly: Fél évszázad a mérlegen

zsoldosok elleni közös küzdelmekről, a német- és Habsburg-ellenes függetlenségi harcokról, a mindenkori Drang nach Ostennel való szembeszegülésről (amely a magyar állam felszámolása esetén Közép-Euróipa germanizálásával fenyegetett), a közösen vívott belső osztályharcokról Dózsától az 1919-es vörös katonákig, valamint a békés történelmi korszakok népi-nemzeti kultúr javakat megőrző és teremtő évszázadairól. Eddig éppen az volt a baj, hogy keveset, vagy inkább semmit sem beszéltünk erről a közös hazáról. Az a feladatunk, hogy a múlt nacionalista és hungarocentrikus torzításaitól mentesen, olyan szellemben mutassuk fel az egykori közös hazát, ahogy azt pl. a Szalatnai által is említett Kemény G. Gábor ezeroldalas antológiája megtette.

Történelme folyamán minden nép és ország hozzájárult az emberiség társadalmi haladásához, közös kultúrkincseinek megteremtéséhez. A történelmi magyar állam is vitathatatlanul betöltötte ezt a pozitív történelmi funkcióját a Kárpát-medence magyar és nem magyar népei számára. Ezért Szalatnaival értünk egyet, amikor hiányoljuk az olyan szemléletet, történeti közgondolkodást, amely a régi közös hazában eltöltött évszázadok haladó hagyományait tudatosítaná. Ha nálunk Magyarországon és a szomszédos országokban, az egykori közös ihaza területén imár az általános iskoláktól kezdve, de főleg a középiskolákban a közös múlt ápolására, a közös kultúrkinesek megbecsülésére nevelnék az ifjúságot, ez volna a legjobb preventív pedagógiai módszer a még mindig fellelhető nacionalista tendenciák elleni harchoz. Ezeket az igazságokat nem azért kell kimondanunk, hogy a szomszédnépek elfogadják az 1918 előtti politikai status quo kereteihez való visszatérést, vagy bárminő illúzióban ringassuk magunkat, hanem mert ezek olyan igazságok, amelyeket — történelmi múltunk kötelez erre — nekünk kell fennen hangoztatnunk.

Ami viszont a dualista Magyarországot illeti, Szalatnainak nemcsak azt kellett volna elmondania, hogy az „az ellentmondások országa volt, akár csak a többi ország a világon“, és éppen ezért „igazságosabb és méltányosabb felidézést vár“, hanem ezt a „régi országot“ elemeznie kellett volna a nemzetiségek vonatkozásában is. De legalább annyit meg kellett volna állapítania, ihogy a soknemzetiségű Magyarországon a különböző társadalmi ellentétek (földkérdés, munkásprobléma, feudális államszerkezet stb.) politikai tükröződését homályosította a nacionalizmus. A magyar társadalom különböző rétegeit összefűzte a magyar ihegemónia, a magyarság uralkodó helyzete, de a kiegyezés egyúttal két táborra is osztotta a birtokos osztály és a polgárság politikai erőit: a hatvanhetes és negyvennyolcas nacionalistákra. Mindkét tábor szemben állott egyrészt a különböző jogokat .követelő nemzetiségi irányzatokkal, másrészt a munkásosztály és a szegényparasztság öntudatos tömegeivel, valamint a polgári demokrácia sajnálatosan gyenge erőivel. Ilyen meghatározó történelmi és osztálykörülmények között a dualizmus korszakában végig olyan nemzetiségi politika érvényesült, amelyet ugyan nem jellemeztek brutális tettek (habár az 1904. évi élesdi sortűz a román parasztok ellen és az 1907-es csernovai vérengzés a szlovák tüntetőkkel szemben nem tekinthető „kesztyűik éz “ - p öli t ik ának), de az Olyan adminisztratív intézkedések, mint a Szlovák Matica és a három szlovák gimnázium bezárása, vagy az Apponyi-féle iskolatörvény stb. azt bizonyítják, hogy a magyar uralkodó osztály a nemzetiségek tömeges méretű elnemze- tietlenítését, a magyarságba való beolvasztását tűzte ki célul. Ez volt a lényege a magyar nemzetiségi (politikának, és ha ezt általában nem brutális eszközökkel igyekezett is végrehajtani, a célkitűzés — pl. szlovák vonatkozásban — etnikai létében fenyegette a szlovákságot.

Az elmondottak miatt kell óvakodni az olyan megállapításoktól, amelyek mechanikusan — ha tértől nem is, de időtől függetlenül — tesznek összehasonlítást magyar és nem magyar nemzetiségi politika között. Holott azt is tudnunk kell, hogy a dualista Magyarország nemzetiségi politikájának kevésbé brutális módszerei összefüggnek a magyarországi elmaradt társadalmi fejlődéssel. A félfeudális állapotok következtében ugyanis Magyarországon az osztályharc fő frontja a nagybirtokos osztály és a szegényparasztság között húzódott. (Csak egyetlen jellemző adalék: a 19. század végén még úrbéri perek zajlottak le Magyarországon!) Az iparilag gyengén fejlett ország helyzetével viszont összefüggött az ipari munkásság létszámának és szervezettségének gyengesége. Ugyanakkor a fejlett nyugati országokban — de már Ausztriában is — az osztályharc fő frontján a nagytőke és az ipari proletariátus állt szemben egymással. Ezekhez a frontokhoz képest a nemzetiségi burzsoázia és a magyar uralkodó osztály közti ellen