Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Käfer István: Magyar változások részigazsága

Attila pedig a nagy „rendezés“-nek. S egyikük sem várta, hogy a szomszédokban kezdjék először.

Szalatnai szerint „a magyar magamegadón él a Duna-tájon, nemcsak egységes nemzeti irányítása nincsen, még számontartása is hiányzik ... A sodródó és hasonló, Jób- sebekkel borított magyar ma sajátos típus Közép-Európában, ahol a nemzeti telítettség és önérzet soha nem volt dagálya észlelhető a magyar etnikum peremei körül.“ Valóban feladatunk a határainkon túl élő magyarság számontartása — bár a megfogalmazással itt sem érthetünk egyet — de a fentiek szellemében határozottan vitába kell szállnunk az etnikumunk peremén észlelhető „nemzeti telítettség“ megállapítással. Szlovák példa: 1867-ben nem volt szlovák nemzeti formájú kiegyezés, a burzsoá fejlődés szlovák nemzeti frázispufogtatásai, zászlólengetései nem következhettek be épipen a magyar nemzeti, kulturális és egyéb „fölény“ miatt. 1918 után a cseh burzsoázia akadályozta ezt az állam egységének védelme — és persze a cseh burzsoázia gyarmatosító érdeke — ürügyén, nem is mindig alaptalanul, persze a maga szempontjából. 1945 után a szlovák nemzeti fejlődés, a már említett okok következtében ismét stagnálásra kényszerült. 1968-ban került sor a föderatív Szlovákia létrehozására. Anakronizmus? Az űrutazások korában minden bizonnyal. Szlovák önérzet dagálya? Az. De tudnunk kell: igen kevés nép akad Közép-Európában, amely olyan nehéz objektív feltételek között formálódhatott nemzetté, mint éppen a szlovák. A Duna-táj tragédiájának ez a szlovák változata. A közös tragédia csak az, hogy — mi sem és ők sem — nem vesszük tudomásul egymás tragédiáját. Pedig csakis így lesz értelme Ady „magyar igéjének“, a Duna és az Olt egy hangjának.

A múlt és a jelen összekapcsolása igen sok súlyos ellentmondást okoz Szalatnai cikkében. A búzakalászt cirógató Rákosi képe az iskolai tankönyvekben ... Majd mindjárt ezután a régi tankönyvekben az Eötvös József beiktatta Petőfi-idézet: a bokrétának látott Magyarország. Hasonló példákat — ugyanilyen anakronizmusokat — szép számmal találhatunk a szlovák kultúra világában is. Szalatnainak ikülön-külön igaza van, de a két példa ily módon való egymás mellé állítása nem a kibontakozást szolgálja. Tényeket és szemléletmódokat kell vizsgálni, újraértékelni, álláspontokat, segíteni akarást teremteni.

A régi tankönyvekkel kapcsolatban pl. a szlovák szemlélet körülbelül ez: a régi Magyarország tankönyvei, még a haladó szelleműek is, közvetve vagy közvetlenül a központi államhatalmat, a magyarosítást szolgálták. A magyarul egyáltalán nem tudó szlovák és más nemzetiségű gyermekek sokszor anélkül (biflázták be a magyar frázisokat, hogy valamit is értettek volna belőlük. Szlovák közép- és főiskolák nem voltak, hogy lelhetett akkor a szlovák kultúra otthonra saját hónában? Saját kutatásaim során jóné- hány, a „békés aranyidőkből“ származó tiltott tankönyvek jegyzékére bukkantam, s még több iskolai, nemzetiségi fegyelmi vizsgálat hírlapi és iratanyagát olvastam, amelyek a szlovák álláspontot támasztják alá.

Személyes tapasztalataim szerint ilyen szempontból azonban a mai szlovák tankönyvek sem feddhetetleineik. Sok helyütt egyáltalán nem, rvagy elfogultan foglalkoznak velünk, magyarokkal, és kényes kérdés a csehszlovákiai magyar tankönyvek sorsa is. Megint eljutottunk oda, hogy az igazság keresésének szándéka hiányzik mindkét oldalon. Ez esetben, magyar-szlovák érdekeket párhuzamosan nézve — Szalatnai Rezső cikkéből is.

Bartók Béla szlovák népdalok gyűjtésével „pótolta“ Apponyi „vak magyarosító nyelv- rendeletét". Bartók ipótlása egyáltalán nem pótlás, nem is annak szánta. Igaz, régebbi és újabb általános iskolai tankönyveinkben is szerepel néhány ilyen népdal, hangversenytermeinkben is gyakorta elhangzanak; erről északi szomszédaink közvéleménye vajmi keveset tud. Arról sem, hogy az egykorú szlovák kultúra nem méltatta kiadásra Bartók gyűjtését. Pedig tanítani kellene iskoláinkban mindenütt, mit Jelent Bartók Béla a történelmi Magyarország minden nemzeti zenéje számára. Semmiképpen nem Apponyi rendeletének pótlását. Ennek is szerepelnie kellene tankönyveinkben.

A nacionalista és rokon felfogások adminisztratív elhallgattatása a szocializmus építésének első évtizedeiben szükségszerű volt. Az e téren elkövetett hibák ugyanazokra az okokra vezethetők vissza, mint az ún. személyi kultusz egyéb visszásságai. Tudományosságunk és népszerűsítő publicisztikánk feladata, hogy a népek igazságának és érdé-