Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Käfer István: Magyar változások részigazsága

vesek, munkások építették, s például Jókait vagy Gáspár Imrét tanúságul híva, persze nem ilyen egyértelműen állítva, nem is mondhatunk ellent ennek a megállapításnak. Az is igaz, hogy az ugyancsak német Jellegű Pressburgból legalább is dominálóan magyarrá vált Pozsonyt 1918 után rohamosan elszlovákosították, és a mai nagy építkezéseken legtöbbet hallható munkás-szó a magyar. Szeretném ismét az igazság változó kategória jellegét említeni. Szalatnai szerint a múlt megbecsülése egymás megbecsülése. Akkor becsüljük meg, értékeljük elfogultság nélkül, vigyük a köztudatba Budapest közös jellegét, azét a Budapestét, amelynek minden egykori hazai nemzet nyelvében van saját elnevezése (a szlovák Pest és Budin, Pešťbudín, majd Budapešť), de becsüljük meg Pozsony közös jellegét is, úgy is, mint Posoníumét, Pressburgét, Prešporokét és Bratis- laváét. -Vfi

Szalatnai részigazságaihoz még két igen fontos kiegészítő gondolatot kell hozzáadnunk. Az egyiket már érintettük, inkább emlékeztető összefoglalásul kívánkozik most ide. A történelmi Magyarország — meg a „trianoni“ is, s az „utódállamok“ is — népek börtöne volt. A feudálkapitalista rend minden haladással, a nemeztivel is szembehelyezkedett, s elnyomott és kizsákmányolt magyart és nem magyart egyaránt. Aki bármilyen módon védi ezt a rendet, vét a történeti igazság ellen, s vétke annál súlyosabb — és itt térünk át a másik igazságkiegészítésre — minél inkább összekapcsolja az 1945 utáni kisebbségi kérdést az 1918 előtti állapotokkal.

1945 után a szlovákiai magyar kisebbség még a genfi kisebbségi rendszer morzsáját sem kapta. Ez nem abból következett, hogy a kérdést a győztes hatalmak egy része érdemben egyáltalán nem vizsgálta volna, hanem az 1945-ös kassai kormányprogram szelleméből: a győzők kíméletlen erőjogából a legyőzőitekkel szemben, tekintet nélkül arra, hogy a győzők táborába nőttek egyike vagy másika akár a legyőzöttek táborában is szerepelhetett volna. 1945 után a szomszédos államok magyar nemzeti kisebbségei exlex állapotba kerültek, s ebből a szocializmus segítségével fokozatosan kiemelkednek. Ennek a mai, csakugyan nem negatívum-mentes történelmi helyzetképnek azonban gyökeresen mások az okai, meghatározó tényezői, körülményei, mint az 1918 előtti Magyar- ország nemzetiségtörténeti problémájának. A kettőt publicisztikai fogásokkal úgy szembeállítani, hogy mivel 1945 után e téren kétségkívül súlyos hibák történtek, ezzel az 1918 előtti nemzetiségi problémát is semmisnek tekintjük — hamis és tarthatatlan. Abból a tényből ugyanis, hogy 1945 után a magyar nemzeti kisebbségeket eléggé el nem ma- rasztalhatóan diszkriminálták, egyáltalán nem következik, hogy a dualizmus kori kétségtelen nemzeti elnyomást történeti felelőssége alól mentesítsük. A tétel világos. Ott is, itt is. 1867, 1918 és a legutóbbi évtizedek vonatkozásában egyaránt következetesen kell harcolnunk a nemzeti elnyomás minden fajtája és formája ellen. Amikor pedig Szalatnai Rezső sok igazságot is tartalmazó írásában a történelmietlen párhuzam kedvéért múltat, jelent és jövőt egyetlen hangulati képbe fog, nem tesz kevesebbet, mint a kétségtelenül fennálló kisebbségi sérelmeket azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy megszépíti a kiegyezés kora cáfolhatatlan nemzetiségpolitikai hibáit és bűneit. Tisza Kálmán, a két Andrássy, Grünwald, Apponyi, a szolgálatkész sajtó- és hivatalnokrendszer más nemzetek ellen elkövetett bűntetteit, amelyek felett visszavonhatatlanul ítéletet mondott a történelem. Ahhoz, hogy jogainkat biztosíthassuk, félreérthetetlenül el kell határolnunk magunkat mindennemű nemzeti elnyomástól és képviselőitől.

E kétfrontos harc azt is Jelenti, hogy a szocialista úton járó országok magyar nemzeti kisebbségei mellett a mi igazságunknak megfelelően kell foglalkoznunk sajtónkban és egyebütt a szlovák, a horváth, a szerb és a román kultúrával, a hazánk területén élő nemzeti kisebbségek helyzetével s a közös haza múlt problémáinak közös tisztázásával. A kommunista pártok az elnyomó hatalommal szemben vívott harcaikban mindig a szövetségi politika fontos részeként használták a nemzetiségi kérdést. Ez lényegében a népi demokratikus korszakban is folytatódott, nem mindenütt egyenlően, nem mindenütt kritikusan, ma azonban — mivel igazságunk a szocializmus korában az őszinte barátságot célozza, ennek egész kulturális politikánk egyik lényeges alapelvévé kell válnia. Ekkor válik majd igazán és egészen kifogástalanul betartott szövetséggé a minket szocialista szomszédainkhoz fűző viszony. Szomszédkérdésekben az évszázada elfogultságra és tájékozatlanságra nevelt közvéleményünket kell legelőször türelmes, igen-igen nehéz munkával átalakítanunk. Ezt tekintette Ady jakobinus-feladatnak, József