Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Käfer István: Magyar változások részigazsága

íme, a ferencjózsefi béke Szalatnainál itt és oly sokszor rózsaszínben ábrázolt, idillikus képe. Ady szerint a kiegyezés után

„Egy emberöltőn folyt a dáridó S ékes meséje Toldi hűségének.

Soha egy riasztó, becsületes,

Egy szabadító vagy keserű ének."

Mennyire érthető számunkra így a Magyar jakobinus dalában felhangzó kérdés:

„Vajon lehet-e jobbra várni?

Szemünk és lelkünk fáj bele,

Vajon fölébred valahára A szolga-népek Bábele?"

A szlovákok azonnal megértették Adyt, aki a haladás szimbólumává vált a szlovák költészetben. Nincs még egy költő, aki olyan nagy hatást gyakorolt volna a szlovák lírára, mint Ady. Éppen ő jelentette a magyar kultúra tudatos importálását a szlovák érzelemvilágba. Ady pedig egészében a történelmi Magyarország volt, a pozitív és negatív együtt. Ezért nem tetszett belépője a szlovák irodalomba sem a magyar, sem a szlovák hivatalos nacionalizmusnak. Valahol itt kellene keresni, e témakörben Ady igazságát.

A kérdés az, milyen igazságot, kinek az igazságát akarjuk szolgálni múltunk elemzésével és népszerűsítésével. A felszabadulás, helyesebben a néphatalom győzelme után elsődleges szempont volt a népi demokratikus tábor egységének erősítése, ezért mellőzni igyekeztünk minden olyan megnyilvánulást, ami — esetileg — árthatott volna e kapcsolatoknak, sőt általában akadályoztuk nemzeti hagyományaink alkotó újraértékelését, s néhány központilag engedélyezett témán kívül a magyar múlt a nacionalista bélyeget kapta. Az alapjában jó szándékú, népszolgálatúnak szánt múltszemlélet groteszk eredményeket hozott. Magyar részről — ebben megint igaza van Szalatnainak — legyőzött, de már szocialista fejlődésnek induló országunk két évtizeden keresztül szinte teljesen megfeledkezett a szomszédos, szintén szocialista fejlődésnek induló országokban élő magyar nemzeti kisebbségekről. Az is igaz, hogy a nemzeti múlt félretétele szomszédainknál nem volt olyan mértékű, mint nálunk, nemzeti önérzetüket, a határaikon belül élő magyarokkal való eljárásukat nem mérlegelték olyan szigorúan, mint a mi nemze- tieskedésünket. Bár éppen a szlovákokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az említett időszakban ők sem juttathatták megfelelően kifejezésre nemzeti jogaikat a cseh állami központosító irányzattal szemben. Ismételjük: ez a nemzeti politika minden újonnan született, szocialista útra tért ország sajátja volt, de a népek közötti megbékélést kezdetben csak formailag, sokszor kritikátlanul szolgálta, s kényesnek vélt kérdések elhallgatásával lényegében mindenütt az előző társadalmi rendszer szemléletét konzerválta. így jutottunk el odáig, hogy ifjúságunk nem tud semmit a már említett közös haza problémáiról vagy a szomszédos országokban élő magyarokról. Sőt! Kezdett megszokottá válni a „területi elv“ a különböző tudomány- és művészettörténeti munkákban. Szlovák részről rendkívül feltűnő az etnikailag magyar Dél-Szlovákia szereplése a szlovák tudománytörténeti munkákban, s megütközést kelthet nálunk, hogy Pázmány, Bornemisza vagy más, régi írástudók munkái szlovák bibliográfiákban, szlovákumként vagy „slovacica“-ként szerepelnek csak azért, mert a mai Szlovákia területén nyomtatták őket. Éhbe a hibába már a régi Magyarország könyvészete is beleesett. Az egykori szlovák és más nemzetiségű írókat — jóhiszeműen — „magyar írók élete és munkái“ címen tartotta nyílván. S amikor aztán itt-ott felmerült ennek az elvnek a tarthatatlansága, súlyos ellentétek bukkantak elő a múlt homályából magyar és szlovák részről egyaránt.

Ezért is olvastam szorongással Szalatnai Rezső sorait a történelmi Magyarország egyik „varázslatáról", az úgymond hirtelen nagyvárossá, tetszetőssé — magyarrá — növesztett Budapestről. Arról a Budapestről, amely a történelmi Magyarország fővárosa volt, mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a város minden környező, velünk egy államban élő nemzet kulturális centruma is volt, amit nemzetenként külön monográfiákban lehet bizonyítani. A szlovákok általában azt tartják, hogy fővárosunkat szlovák kőmű