Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - DISPUTA - Käfer István: Magyar változások részigazsága
sajtó- és levéltári anyagból kell a következtetést levonnunk, nem a későbbi munkák áthangszerelt változataiból, és ezt a következtetést nem befolyásolhatják előítéletek és különféle taktikai meggondolások. A történelmi Magyarország — ahogy a szlovákok nevezik: Uhorsko — nemzetek hazája. Nem a magyar nemzeté és mondjuk a szlovák nemzetiségé. A nemzetté válásinak a Duna-tájon nem voltak és nincsenek minőségi meghatározói, csak mennyiségiek — a gazdasági-társadalmi-földrajzi helyzetnek megfelelően. A többségben, uralkodó helyzetben levő nemzet könnyen használja ezt a nagyon is kétélű, nemegyszer bumeráng-jellegű fegyvert. A nemzet és a nemzetiség megkülönböztetése Közép-Európában sohasem a humánum és a népek közötti megbékélés ügyét szolgálta. 1918 előtt a kormányzat ezzel jelezte a magyarság fölényét, a határokon belüli szomszéd nemzetekkel szemben. A Csehszlovákiába, az első világháború után cseh protektorátus alá került szlovák nemzet a határain belül került magyarokkal és másokkal szemben igyekezett érvényesíteni ugyanezt a módszert. A szlovákiai magyarnak semmi köze a magyarországihoz, tulajdonképpen nem is magyar, hanem .. . töredék, nemzetiség, kisebbség, szórvány stb. írószövetségünk nem is olyan régen jelentette ki, hogy a szomszédos államok magyar irodalma szerves része a határon inneninek, az egyetemesnek. Nemzeti és nem nemzetiségi irodalom tehát. Ezt viszont a közös haza, a történelmi Magyarország viszonyaira is kell vonatkoztatnunk. A múlt megbecsülése — s ebben teljesen igazat adunk Szalatnainak — „egymás megbecsülése ... valóságbecsülő felfogás". A szlovákság — ezt ki kell már végre mondanunk — nem egyenrangú nemzetként szerepel köztudatunkban a régi Magyarországot illetően. Terminológiai nehézségeink vannak, nem úgy, miint egykor Stúrnak, Kossuth szlovák kortársának, aki öntudatosan vallhatta magát „uhor“, azaz magyar hazafinak, de ugyanakkor a szlovák nemzet képviselőjének. Mi a történelmi Magyarországon — ismételjük — a magyar Duna-tájat értjük, s nem tudunk, nem akarunk különbséget tenni állampolgár és nemzet fogalma között. Az utóbbi félévszázadban gyökeresen megváltoztak az erőviszonyok. A kétségtelenül súlyos veszteséget szenvedett magyar nemzet becsületes, haladó egyéniségei is érthetően elzárkóztak az elől, hogy a „békecsináló hatalmak döntésé"-hez még egy újabb — vélt — veszteséget is adjanak: történelmünk „felosztását“. Ennek az elzárkózásnak ismét csak természetes velejárója, hogy az egykori „gyengébb fél“, a szlovákság történelmet teremt magának, mintegy kisajátítja a történelmi hazából mindazt, amiről úgy Véli, hogy megilleti. És persze, nemegyszer le is tér az objektivitás talajáról. Vég nélküli körforgás ez, s íme ismét bebizonyosodik, mennyire kell vigyáznunk közös múltunk értékelésére. A történelmi Magyarország nem „bűntudat“. A közös haza közös nemzeteinek közösen kell törekedniük a múlt „rendezésére“ a jelen és a jövő érdekében. A múlt: tény, valóság, igazság. Az utóbbi az, ami társadalmanként, osztályonként változik. Nekünk most a Duna-táj eddigi legemberibb társadalmi berendezkedése jutott osztályrészül. Érvényesíteni kell ennek a rendne[k az igazságát. A történelmi Magyarország utolsó évtizedei érzelmi-irodalmi szempontból elképzelhetetlenek az Ady-tanúság nélkül. Szalatnai Rezső is élt vele írásában, és a magyar Ugar poétájának apokaliptikus látomásait hívta segítségül, s minden előre látott tragédián átsütő „ország“-hitét. Itt is érdemes megállni egy gondolatra, ha talán iskolás magyarázatra is. A magyar Ugar, a magyar Hortobágy, a Halál-tó, a magyar mocsár, a téli Magyarország költője a szent humusz, szűzi föld, a nép érdekében ostorozta hazáját. Meg akarta semmisíteni a gazokat Magyarországon, s vállalta inkább Pusztaszer átkát, megvetését, kitagadását. Meg is átkozták, ki is tagadták, le is nézték a magyar állam uralkodó politikai és művész-körei, mert hogyan is értelmezhették a Nekünk Mohács kell alapvető mondanivalóját: „Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: Én magyarnak születtem. Ne legyen egy jélpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk."
