Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - DISPUTA - Käfer István: Magyar változások részigazsága
Käfer István Magyar változások részigazsága Megjegyzések Szalatnai Rezső Magyar változások félévszázadán című írására (Irodalmi Szemle, Pozsony XII. évf. 1969, 5. sz. 436—44. 1.) Szalatnai Rezső jogos kérdéssel foglalkozik írásában: a történelmi Magyarország megszűnésének, „körülményes módon" való szétesének félévszázados évfordulója kapcsán e „régi európai ország" pozitívumait igyekszik vázolni, hogy a keményen felelősségre vont, joggal elmarasztalt régi Magyarországra villanjon valami fény is. Szalatnai Rezső szerint „históriai építmény dőlt össze“, Európa védőpajzsa, amelyhez és amelynek népéhez Vörösmarty Mihály Szózata íródott. E régi hazában „a régi századokban egy fedél alatt éltünk ... együtt lélegezve uraink és idegen hódítóink ellen, de erre ... csak mi emlékszünk szomszédaink elfeledték." Az első világháború után „a békecsináló hatalmak döntése" szerint „több millió magyar szülőföldjével együtt az utódállamokba került", ami egyedülálló jelenség a világon. S a fájó sebek ellenére „a magyar maga- megadón él a Duna-tájon, nemcsak egységes nemzeti Irányítása nincsen, még számontartása is hiányzik". „A régi haza elrajzolva jelenik meg főként az ifjúság előtt", s nem ritka az olyan eset, hogy nem akarják elhinni: Fiume Magyarországhoz tartozott. Ebben az elrajzolás- ban nagy szerepe volt a Rákosi-korszaknak, nemzeti tudatunk, hagyományaink, értékeink elferdítésének, pedig nekünk is jogunk van úgy emlegetni „a tovatűnt régi Magyar- országot, ahogyan bárki más emlegeti hazáját: igazsággal, de szeretettel is". Nemcsak negatív, hanem pozitív is volt ez a régi Magyarország, az ellentmondások országa, „s a népi Magyarország, mely Ady Magyarországa is volt, fölébe nőtt a parlamenti Tisza-kormány zásnak“. „A nemzetiségek jogegyenlőségének el nem ismerése volt a történelmi Magyarország kormányzatainak legnagyobb politikai tévedése", ami azonban megismétlődik az utódállamokban is. Lakosságcserére, névcserére, egzisztenciális elnemzetietlenítésre 1918 előtt nem került sor, sőt a régi haza liberalizmusa a legerősebb magyarellenes írások publikálását is megengedte, s ha jól meggondoljuk, „a nemzetiségek felkészülhettek népük vezetésére még a régi országban ... Elnyomó államformában ilyesmi nem esik meg.“ S az elnyomó intézkedéseknek mindig volt pozitív ellenhatásuk. Apponyi „vak magyarosító nyelvrendeletét. .. Bartók pótolta", a szlovák gimnáziumok és kulturális egyesületek bezárásának is volt haladó magyar rezonanciája. Az „alapvető legnagyobb mű" Jászi Oszkár A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című könyve. „A régi ország igazságosabb és méltányosabb felidézést vár" — fejezi be cikkét Szalatnai Rezső. „Fel kell emelni azt, amit elejtettünk. Bűntudat helyett alkotó tudatot kell árasztani a nemzetre mint tiszta légkört." A cikkben felvetett problémák súlyosak, időszerűségük pedig éppen nem mai keletű, hanem a nemzeti fejlődés első állomása óta sürgető szükségszerűség. Szomszédnépi r i ”
