Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Käfer István: Magyar változások részigazsága

kapcsolataink; egész történelmünk, irodalmunk során elválaszthatatlanok a mindenkori társadalmi fejlődéstől, a haza és haladás, a nemzeti függetlenség és belső átalakulás kérdéseitől, és ner^ utolsósorban az ezekkel mindig szoros kölcsönhatásban levő európai politikai helyzettöÍK

Nem szabad megfeledkeznünk égy másik értékítélet-mércéről sem: a szomszéd népek szellemi életének megnyilvánulásairól a közös haza dolgaival kapcsolatban. Hiszen ha régi századokban testvérként éltünk, nem elégedhetünk meg azzal, hogy szomszédaink ezt elfeledték. E két szempont hiánya miatt Szalatnai Rezső megállapításai egyoldalúak, igazságai részigazságok.

A történelmi Magyaroszág „leggyakrabban elrajzolva jelenik meg, főként az ifjúság előtt" — mondja Szalatnai. Ez az „elrajzolás" — és elrajzoltság — azonban nemcsak abban nyilvánul meg, hogy fiataljaink a régi hagyományokat a Horthy-korszak országával kapcsolják össze, nemcsak azt jelenti, hogy „turistáinkat“ meglepi a Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában felhangzó tiszta magyar szó, s hogy „cseh Komáromba“ utaznak.

Az elrajzoltság másik oldala legalább ilyen súlyos. Közvéleményünknek elenyésző, tán nem is mérhető hányada tudja csak, hogy a szlovákság is magáénak vallotta hazánkat, hogy történelmünk a szlovákoké is. Ezt a közös történelmet és kultúrát nemcsak a szlovákok felejtették el, hanem elődeink is kifelejtették belőle a szlovákokat, és ezért olyan érthető az ő felejtésük. Őseink meghódították a Kárpát-medencét. Ezt bizonyította a magyar tudományosság és a művészetek általában Árpáddal, Zalánnal, szobrokkal és freskókkal, s a szlovák visszahatás természetesen állította mindezzel szembe a maga Szvatoplukját, majd az ezeréves magyar zsarnokság hamis képét. Ám ezeket az immár százados vitatémákat nem az eredeti kor sugallta, hanem a mindkét részről jelentkező múltteremtő szomjúság. A nemzeteszme alaposan megváltozott a polgárosodás térhódításával, s ismét a Zalán jutására, utalunk, amelynek igen nagy jelentősége volt a haladás szempontjából a maga idejében. A nagy hiba ott történt — minden Duna-menti irodalomban és nemzeti érzésvilágban —, hogy a nemzeti újjászületés korának eszméi vagy inkább formai elemei később is alakították közvéleményünk múltképét, amikor már üres frázisokká váltak, mondjuk a kiegyezés utáni évtizedekben. Történelmi Magyarország-tudatunkba tehát inkább az ilyenfajta elemek kerültek bele, ahelyett, hogy kölcsönösen tudatosítottuk, ismertettük és népszerűsítettük volna a közös haza egykorú, természetes, objektív pozitívumait. Mert ifjúságunk nem tud Rákóczi vagy 1848—49 szlovákjairól, s talán a Szigeti veszedelem horvát hőseinek magától értetődésén sem gondolkozik el. A történelmi Magyarország még jobbik esetben is magyar országként él idősebbekben és fiatalokban egyaránt. A XVIII. század utolsó harmadától kezdve a meginduló magyar múltteremtésre adott első szlovák válaszok éppenséggel ismeretlenek, még a szlovák köztudat számára is. 1784-ben pedig szlovák írástudók így értékelték a honfoglalást: a XI. és XII. század folyamán a szlovákok és a magyarok egy államban egyesültek, honfitársak és nem hódítók és rabszolgák lettek. Minden hazai szlávot ugyanaz a jog illeti meg, mint a magyarokat, ugyanaz az ősi dicsőség és nemzeti tisztesség, közös atyai örökség, s ahogy a szabinok átvették a rómaiak nevét, ugyanígy a mi szlovákjaink is megkaphatják a magyarországi nemzet elnevezést. És a felvilágosodás szlovák történetírója még a nagy nyelvi harcok megindulása előtt így figyelmezteti az éledő magyar nemzeti gondolatot: „Aki Magyarországon gyűlöletet szít más nemzettel szemben, az ennek az országnak a pusztulását okozza, mert meggyengíti azokat az alapokat, amelyeken ez az ország épül."

Már közhelynek számít, hogy az 1848—49-es magyar forradallom és szabadságharc vezetői csak későn ébredtek rá a „nemzetiségekkel“ való megbékélés fontosságára, s e hiba a bukás egyik oka lett. Vajon köztudottak-e ezek a hibák? Vajon nem terheli-e felelősség későbbi publicisztikánkat, tankönyveinket — magyart, szlovákot, délszlávot, románt egyaránt — azért, hogy nem az igazságnak megfelelően foglalkoztunk ezekkel a kérdésekkel? Meddő viták vagy a felszabadulás utáni „politikus" hallgatás után törekedtünk-e őszintén az igazságra? Itt történtek a legnagyobb hibák. Nem a forrongó „népek tavaszának“ ellentétei okozták a későbbi szembefordulást, hanem a hamisító újságírás, a tudatosan vagy sokszor rászedetten az idegen, osztrák cseh és más tőke szolgálatába szegődött publicisztika, sőt nemegyszer a tudományosság és a művészetek is. Ha őszintén akarnánk közös hazánk múltját vizsgálni, és főleg megfelelően tájékoztatni közvéleményünket, akkor az eredeti forrásokhoz kell visszanyúlnunk, a korabeli