Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Vekerdi László: A kulturális információk felhasználhatóságáról

hogy szakszerűen vívott háborúban gyilkolják le őket kitűnően képzett militarista gyilkosok. Ez a modern kultúra centrális, szorongató problémája. A háború ugyanis műveltség kérdése is, hiszen ha a szigorúan szakmai részét, a hadtudományt nem számítjuk is, mennyi kisebb-nagyobb értelmi és érzelmi kulturális hírből szövődő komplexum szolgálja a háború előkészítését s elviselését. A háború papjai, a hivatásos katonák létezése sem képzelhető el enélkül a bonyolult háborús komplexum nélkül, s az álalános nevelés nagy része, még ma is, különféle katonai erények és a katonaipolitikai történelem indoktrinálásából áll. Meg kell csak nézni, mekkora helyet foglal el az általános és középiskolák — vagy akár az egyetemek — tankönyveiben a háborúk története és a katonaerények dicsérete, s mekkorát a tudománytörténet. A polgári műveltség alapjában militarista; a polgári nemzeti államokban mindenütt a hivatásos katonák jutottak uralomra. A polgári államok igazi vallása a nacionalizmus volt, a főpapjai a tábornokok és marsallok. A nacionalista vallás emocionális lényege a gyilkolás és a gyűlölet — teológiai főiskoláikon, a katonai akadémiákon a tömeggyilkolás magasrendű szakembereit képezték ki. A modern katona szakképzett és hivatásos tömeggyilkos. Ahol ők kaparintják meg a hatalmat — példa rá Németország és Horthy vitézi Magyarországa — ott a pusztítás és pusztulás elkerülhetetlen. Akit gyermekkorától a hivatásszerű pusztításra neveltek egy olyan társadalomban, amely a katonai erényeket becsüli legtöbbre, az feltétlenül meg fogja találni a pusztítás és gyilkolás lehetőségét, akkor is, ha semmi vagy nagyon csekély a gazdasági és a társadalmi ok, akkor is, ha a háború semmiféle konfliktust nem old meg. A két világháborút nemcsak Kruppék készítették elő, hanem a derék, szelíd, szakállas Tennyson is, a Charge of the Light Brigade-féle verseivel, s egy egész kulturális rendszer, amely az elemitől kezdve efféle vereseket és eszményeket szajkóztatott. A háború, amely eredetileg különféle konfliktusok megoldását szolgálta, a polgárság kultúrájában önállósult, öncélúvá vált, többé semmiféle konfliktust nem old meg, sőt, újakat teremt. Ezáltal azonban értelmét veszítette, s a modern technika nagy fejlettsége miatt az emberi faj létét veszélyeztető kulturális lommá vált. Minden háborút dicsőítő emlékirat, minden öndicsérő tábornokmemoár, minden szenzációhajhászó világháború-történet, minden írás, film vagy dráma, amely nem a háború igazi arcát, az esztelen pusztítást, pusztulást és céltalanságot mutatja, a háború kulturális előkészítését szolgálja, akár akarja, akár nem. Az erős hadseregek létezése természetesen a mai helyzetben elkerülhetetlen; ezt gazdasági és világpolitikai érdekek reális összeütközése szabja meg. De a hadseregek célja nem föltétlenül a háború; a háború csupán a nacionalista- militarista kultúrában célja és létértelme a hadseregnek, ott, ahol a politikát a tábornokok s az ő kiszolgálóik irányítják. A hadseregek létezése ma még gazdasági és politikai szükségszerűség, a militarizmus azonban felesleges és irtózatosan veszélyes kulturális felépítmény. A korszerű kultúra legfontosabb feladata ennek a felépítménynek a lebontása, a tábornokmemoárok és Švejk, a jó katona küzdelmében Svejk erősítése. Andrzej Wajda nagy filmje, a Hamu és gyémánt, vagy Golding regénye, A legyek ura illusztrálhatja, hogyan. Mert ha igaz is, amint Veres Péter írta, hogy az alapvető emberi viszonyulások nem nagyon változnak és nem nagyon változtathatók meg, a viselkedést és magatartást szabályozó agykérgi mechanizmusok megváltoztathatók. S a kultúra feladata — évezredek óta — éppen az ilyen kérgi mechanizmusok alakítása és fejlesztése az emberek — az egyes ember és az emberi nem — életben maradása, alkalmazkodása és haladása érdekében.

Csoportok s országok vezetői mindig is érezték, ha nem is mindig tudatosították, milyen fontos ebből a szempontból a műveltség. A műveltség aktív komponensét, a kultúra termelését irányítani nemigen tudták soha, annál inkább igyekeztek hát szabályozni a kulturális információk hasznosítását. A cenzúra valamilyen formában mindig kísérte a művelődést, s szelektálta a kulturális híreket; a polgári „gondolat- és írásszabadság“ idején a tőke uralta a tömegsajtó hatalmával, máskor adminisztratív úton. Ha azonban a kulturális információk változatosságát, variabilitását túlságosan korlátozzák, illetve a társadalomban létrejött pszichológiai és közhangulati cenzúra önműködően túlságosan korlátozza, akkor a tapasztalat szerint néhány generáció alatt megmerevedik és összeomlik a legnagyobb műveltség is. A kulturális információk sokfélesége és gazdagsága nélkülözhetetlen a közösségek alkalmazkodóképességéhez, fejlődéséhez; ebből a szempontból a kultúra, mint minden adaptatív rendszer, a variabi