Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Vekerdi László: A kulturális információk felhasználhatóságáról

litás függvénye. Éppen ez a variabilitás a titka a reformkorok kulturális gazdagságának, s a variabilitás hiánya miatt olyan sivárak s reménytelenek a Szent Szövetségek. A belső variabilitás nem pótolható importált értesülésekkel, a változatokban szegény rendszerben az importált híreket nem lehet hasznosítani. A mérnökök nagyon jól tudják, hogy szabadalmakat csak akkor érdemes megvásárolni, ha a helyi technika elég változatos és gazdag a hasznosításukra. Ugyanez érvényes nemcsak a technikai, hanem minden más természetű kulturális információra is. Az autochton kulturális variabilitását feladó közösség alkalmazkodásképtelen, mert már az alkalmazkodás első lépéséhez, a tájékozódáshoz sincs ereje. A tájékozódás: szembesítés a környezet — természeti és társadalmi környezet — folyton változó s részben mindig előre kiszámíthatatlan körülményeivel. Ez a szembesítés annál sikeresebb, minél nagyobb a rendszer autochton belső variabilitása. A paraszti kultúrák elterjedését az egész földön s hosz- szű életüket — az új kőkorszaktól a XIX. század elejéig — éppen a nagy változatosságuk segítette, azért tudtak — viszonylag nagyon gyenge mezőgazdasági technikai hatásfokuk ellenére is — annyi sokféle változó természeti és emberi környezethez alkalmazkodni.

Hasonlóképpen, azonos lényegből kibomló hallatlan változatosság éltette a középkori reneszánsz városkultúrát is; azonos gazdasági alapon és azonos termelési viszonyok között, gyakran igen kicsiny területen. A gazdasági élet s a technika, akár a paraszti kultúra esetében, fejletlen s viszonylagosan primitív volt itt is; a városi életforma megmaradását s alkalmazkodását elsősorban a műveltség sokfélesége és gazdagsága segítette. A művészet közügy volt, a mindennapi élethez tartozó valóság. Az alkalmazkodásképtelenség, a paraszti életforma és a középkori reneszánsz városok csődje nem is a kulturális adaptációs rendszer elégtelensége, hanem a gazdasági élet és főleg a technika fejletlensége miatt következett be. A mezőgazdaság az újkőkorszaki falukultúráktól a XVIII. századig az elvetett mag ötszörösét tudta termelni, legfeljebb az ipar termelőeszközei s termelési viszonyai sem fejlődtek a növekvő igényeknek megfelelően. Az igény s a lehetőség egyre áthidalhatatlanabb ellentéte miatt terjedt el valóságos járványként a középkor végén s a reneszánszban — a mágia és az alkímia: a kulturális adaptatív rendszer heroikus és reménytelen kísérlete a gazdasági'-techni- kai elégtelenség leküzdésére.

A XII. század közepétől készülő s fenyegető demográfiai hullám legyőzése és befogása az emberi nem fejlődésébe kulturális eszközökkel természetesen nem sikerülhetett; az akkor még szinte üres Föld szűk lett néhány millió lakosának, s bár periodikusan járványok és éhínségek tizedelték, a szaporodó közösségek könnyebb életet s nagyobb gazdagságot jóformán csak háború, pusztítás, rablás árán tudtak maguknak harácsolni.

A világot — szó szerint — a XVII. századi természettudományos-technológiai forradalom mentette meg: a legfontosabb esemény az emberiség történetében az állat- tenyésztés és földművelés meghonosodása óta. A gyors természettudományos-tech- nológiai fejlődés megnyitotta az évszázadok óta torlódó s feszítő demográfiai hullám előtt az utat, a mai tudományos-technológiai lehetőségek elegendők lennének a jelenleginél 15—20-szor több ember eltartására is. A Föld mégis újra szűk lett, s lakosai nagyobb részét krónikus éhség és szörnyű nyomor gyötri. Most azonban nem a technika, hanem a kulturális adaptatív rendszer nyilvánvaló elégtelensége miatt. Ez az elmaradt kulturális rendszer képtelen hasznosítani azt az elemi s mindenkinek nyilvánvaló kulturális információt, hogy míg az emberiség egyik fele ételmérgezésben pusztul el, a másik fele éhezik, s míg a kisebb-nagyobb államok fantasztikus vagyonokat emésztő militarista „ki mit tud“-okon fitogtatják erejüket, az emberek többsége abszolút vagy relatív értelemben nyomorog.

A művészet régóta érzi ezt a fenyegető kulturális elégtelenséget s a belőle fakadó szorongást, valójában minden igazán nagy művész erről vall századunkban. Egyesek

— mint Ady és Derkovits esetében Fülep Lajos megmutatta — az egész emberi lét megváltoztatását vállalják, tudatosan, a hazai lét egzisztenciális érdekével azonosulva. Mások — mint Picasso, Joyce vagy Brancusi — a művészet tudatos őrületével, akár öngyilkosságával tiltakoznak az egész emberiség létét veszélyeztető kulturális elmaradottság ellen. A mai uniformizált konzumkultúra azonban utánozza, elnyeli és megemészti a tiltatkozásokat s a lényegre figyelmeztetéseket egyaránt, a tömegesen tér-