Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Vekerdi László: A kulturális információk felhasználhatóságáról

éve, lehet háromszáz éve is — vállat von, elneveti magát — felőlem lehet több is, kevesebb is. — Minden további kérdésemre kicsit neheztelő hallgatás a felelet. Nagy Lajosról a két lány azt tudja, hogy a tatárjárás után uralkodott, s a mohácsi síkon esett el. Belefúlt a Csele-patakba. A három közül egy se hallott róla, hogy az 1938-as esztendő István emlékének lenne szentelve. Kérdik, miért? — Mert 1038-ban halt meg. Hány esztendeje annak? Hárman se tudták kiszámítani.

A koronáról a két fiatalabb tudja, hogy István kapta. Nagy gondolkodás után az egyik meg is mondja, hogy a pápától. Kitűnő — mondom — a nevét nem tudná annak a pápának? Nem. De mikor pár nap múlva vendégkisasszony érkezik a házhoz, és annak feladják a találós kérdést, hogy kitől kapta István a koronát, s hirtelen nem tud felelni, akkor hárman elővesznek s nagy elégtétellel azt mondják: Lám, az urak se okosabbak, mint mink, mert a kisasszony sem tudta, honnét került a korona. Tessék minket megokosítani.

Hát ez bizony szükséges lenne.

A férfiakon kezdem a kérdezgetést, 18, 22, 30 éves emberekkel beszélgetek, az eredmény ugyanaz, mint a vászoncselédeknél. Többen lelkinyugalommal azt mondják, hogy ezt a kifejezést: Arpád-ház, ők nem hallották soha. Hivatkozom a vérszerződésre; azt csak tanulták, hogy míg Árpád nemzetsége él, addig más nemből nem választunk? Fanyalogva felelgetnek, nem tetszik a vallatás.“

Nyilvánvaló, hogy a kultúrszociológus kérdései a falusi műveltség szempontjából — amelyet vizsgálni óhajtott — teljesen közömbösek és félrevezetőek. A vizsgáló, éppen a korszerűség, a Szent István-i állameszme nevében olyasmit keres és kér számon, aminek a vizsgáltak kultúrájában semmiféle értelme nincsen. A Szent István-i állameszme, az Arpád-ház, a vérszerződés csak az úri Magyarország kultúrájában szerepelhetett hasznosítható kulturális értesülésként, a parasztoknak semmit sem jelentett; hiába tanulták az iskolában, elfelejtették, mert nem tudták használni semmire. Az ő műveltségükben az efféle kulturális értesülések, kulturális hírek értelmetlenek voltak. Korszerűtlen volt a műveltségük ezért? Ma már inkább az úri szociológus műveltsége látszik — még saját korában is — reménytelenül elmaradottnak és korszerűtlennek. Nem főzi-e le finomságban, művelt viselkedésben a két parasztlány a tudós szociológust, ahogy bájos naivan kideríti: az urak se tudják, ki adta az ő állameszméjüknek a koronát. S ugyanazok a kis szatmári falvak, ahol semmit sem tudtak az Arpád-házról és a vérszerződésről, nem őrizték s közvetítették-e a művészet teljességét népdalban és mesekultúrában? S ha ebben a kultúrában otthonos, nem kell-e a legegyszerűbb parasztembert is műveltnek neveznünk, akkor is, ha semmit sem tud Szent Istvánról és a koronáról? Hiszen ennél a műveltségnél különbet nemigen tudunk elképzelni. Fülep Lajos, akinél mélyebb s korszerűbb műveltségű embert nem egykönnyen lehetne mifelénk találni, s aki nem könnyen dicsér, a következőképpen ír erről: „A magyar népi dal világ csodája, páratlan nagyszerűség, olyan örökség, amit nem pótolhat semmi, a Iángésznek semmilyen alkotása, benne örök jelenként él a nemzet lelke, ő a mi lelkünk anyja, őse, benne érezzük mindazt, amiből lettünk, halljuk, amit már nem is tudhatunk, csak sejthetünk, mint lelkUnk legmélyebb rétegeit; a tökéletességnek felülmúlhatatlan csodája, amilyen csak az lehet, ami nem egy ember műve, hanem ezer meg ezer lélek formálta századokon át, ... az olyan utolérhetetlen tökéletességig, egyszerűségig, tömörségig csiszolódott dalok, amilyen a csíki két strófa: Tőlem a nap úgy telik el, Ha feljő, alig halad el, Nem virradok örömömre, Nem sötétülök kedvemre. Reggel, napfeljötte előtt, Könnyemmel megmosdom előbb, Este nap- szentület után, Könnyemmel áztatom párnám — nyolc rövidke sor, de ha költő volnék, minden művem odaadnám érte s dallamáért.“

Az ilyen értékeket teremtő műveltség még alsóbb formáiban sem tekinthető „alacsonyabb rendűnek“ az uralkodó osztályok „magas kultúrájánál“, semmiképpen sem az utóbbi „lesüllyedt“ alakja, hanem önálló és zárt világ volt. Annyira önálló és zárt, hogy a két kultúra között semmiféle lényeges kulturális kommunikáció nem képzelhető el. A mezőgazdasági technika gyors fejlődése, a falu „polgárosodása“, a mezőgazdaság szocialista átalakulása, s végül a tömegkommunikációs eszközök elterjedése megnyitotta, majd teljesen föloldotta a paraszti műveltséget; Illyés Gyula például leírta, hogy az ő gyerekkorában „felvilágosult“ polgárosodó szülei házában már nem hallott mesét, csak a pusztai szegények között; ott telítődött a magyar dal- és mesevilággal.