Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)
asszony megborzongott, élesen felsikoltott, az állat viszont, mint egy mozdony, csapott a vállának; az asszony hanyatt esett, fölötte a kutya. — Dingól — kiáltott a tiszt — vissza! —, de a kutya nem mozdult, s így újra rászólt, a pórázzal a homokba csapva: — Mars, Dingó! A második szólításra a kutya azonnal eltávolodott, a férfi pedig odament hozzá, hogy felsegítse; bocsánatot kérve, váratlan udvariassággal kérte elnézését, de hangjában még ott volt az előbbi dulakodás kacagása; büszke volt a ikutya erejére és rugalmasságára, ügyes mozgására és gyorsan váltó eszére. Amikor felkelt, Irina észrevette, hogy a ruhája a mellétől végig van szakadva, s a bal lába vérzik. Bal karja elzsibbadt, meg sem tudta mozdítani — ráesett —, s a jobb szeme fölött is nedves forróságot érzett. Homlokához emelte jobb kezét, de a férfi, aki figyelte a mozdulatait, megszólalt: — Nincs semmi bajod! Elestél, mert gyenge vagy! Látod, milyen gyenge vagy, madam? S még ellenkezni akarsz az igazságszolgáltatással, velünk akarsz te ellenkezni? — Nem akarok semmit! — felelte az asszony, s egész testében remegett. — Nem akarok semmit! Nem tudom, hol van Gáspár, esküszöm, hogy nem tudom, hol van az a semmirekellő... — és súlyos, váratlan átok hagyta el ajkát. A tiszt a pórázzal játszott, s a földet nézte, mintha félne, hogy tekintetével zavarba hozza az asszonyt. — Vele voltál pénteken este?! — Nem ... azóta nem láttam ... amióta utánam jött az üzletbe! — Mit csinálsz, sírsz? — kérdezte a férfi enyhe megvetéssel, s a nő, mintha ostorral vertek volna rá, büszkén felemelte a fejét, s szeméből egy pillanat alatt kiszáradt a könny. Szempillái viszont csillogtak, s a férfi lassan, elnézően bólintott: — jó, jó, mindnyájan semmirekellők vagyunk... csakhogy te öltél, ami... — Nem! Nem! Nem! — tört ki hihetetlen erővel és kétségbeeséssel a nőből, s erejét vesztetten esett a hideg kavicsra. — Nem! Soha nem tettem rá a kezem, még csak meg sem simogattam soha, mert féltem! — A földön ült, arcát kezébe temette, és sírt, már nem tudott uralkodni magán, a férfi pedig kérdőn nézett rá; időnként a kutyát követte tekintetével, ahogy az szüntelenül rohangált a fűzfák között a víz partján, a mederben, s a kövek közt ugrált. Pár pillanatig mereven, sajnálattal nézte az asszony vékony testét, ahogy ott összezsugorodott a földön, vékony, csupasz karjait, felhasadt ruháját, mely felfedte combját, vérző bal vállát, ahogy csillogott a hold fényében; a hold most már fent ragyogott az ég tetején egy kék-fekete szigeten, s a felhők szinte szabályos gyűrű alakban fogták közre. — Hány órára értél haza? — Nem tudom, nincs órám — felelt a nő, s igyekezett eltitkolni a görcsöket, melyek fájdalmasan hasítottak a vállába —, azt hiszem, lehetett... — Kivel voltál? — kiáltott a másik. — Egy férfival voltál, ki volt az a férfi? Láttak, boldogtalan ,azt akarod, hogy reggelig üljünk itt?! — és lkáromkodott. Irina hallgatott, lassan testének remegése is megszűnt, s a férfi szárazon, szinte unottan folytatta: — Egy alacsony, jól öltözött férfi volt, aki majdnem a kapuig kísért... — Nem igaz! — suttogta az asszony. — De igaz, te hülye, őrült! — üvöltötte a férfi magából kikelve. — S ez a te szerencséd, egyébként nem ülnénk itt, nem csevegnénk a víz partján! Az ügyész elvtársnak köszönheted, aki a múlt éjszakát átvirrasztotta, étlen-szomjan, az egésznapos autóút után, hogy kiszedje egy gyengeelméjűből az „ön“ javára, drága asszonyom, az ártatlanságnak ezt a halvány bizonyítékát! Tudod-e, hogy a zsebemben van a letartóztatásodra kiadott parancs, ml? A nő hirtelen felkapta a fejét, de a férfi fogvicsorítva folytatta. — Szeretnéd, ml? Hogy megszabadulj az emberektől, a szomszédoktól, a konyhában élő szörnyetegtől, a kiszámíthatatlan vallatások nyomasztó érzésétől? De a szégyen, te erre nem gondolsz, te esztelen: a szégyenre nem gondolsz? — Nincs mit szégyellnem — suttogta az asszony lehajtott fejjel —, milyen szégyen érhetne még engem? Jobb, ha bezárnak, úgy legalább nem hozok többé senkire szerencsétlenséget, úgy legalább végre egyedül leszek, egyszer s mindenkorra egyedül!
