Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

— Mit, hogy egyedül! — mondta durván a tiszt. — Ha egyedül akarsz lenni, verd a fejed a falba, mire vársz! Vágd el a nyakad, és hagyj minket békében!

Aztán hirtelen ordítani kezdett:

— Kelj fel, s állj egyenesen előttem! Semmirekellő! Adod nekem a szentet a víz partján, mi! Akarod, hogy itt hagyjalak a vízben állva, a kutyára bízva, s elmenjek pihenni vagy két-három őrára? Tudod, hogy én tegnap reggel óta nem aludtam a ti szennyfészketek miatt?

Irina felkelt, nem szólt egy szót sem. Olyan fáradt volt, idegileg annyira kimerült, hogy az már jóval túl volt a szokásos fáradtság határán, s érezte — valamiféle beletörődő nyugtalansággal —, hogy ismeretlen meredtség tartja még lábon. Teste már egyáltalán nem remegett, s néhány mély lélegzetet vett. A férfi odament mellé, figyelmesen nézte, aztán hirtelen felkapta a kezét, mire Irina összerezzent, kezét védekezőn kapta a fejéhez. A tiszt lassan, elégedetten (kacagott:

— Mit védekezel, te ostoba! Azt hiszed, hogy leereszkednék hozzád... Tudd meg, hogy csak azokat az asszonyokat ütöm, akiket szeretek!

Aztán újból kinyújtotta a kezét, óvatosan, lassan megsimogatta az asszony arcát, s az csodálkozva érezte, hogy félelme elszáll, s hogy a kezek simogatása az elérzéke- nyedésig megnyugtatja. Egész testével arra vigyázott, hogy a szeme meg ne teljék köny- nyel, mint akkor, amikor a másik kinyújtott karjával a fehér felhők közt rohanó holdat mutatta neki.

— Gyerünk, végezzünk egyszer! Nem látod, hogy nézel ki, nemsokára megvirrad, s te itt állsz mezítláb, szakadt ruhában, véresen ... mit akarsz még? Hová akarsz 'kilyukadni, mennyit akarsz ...

Az asszony bólintott, nagy szemekkel nézett rá, mintha bocsánatáért esdekelne, s a férfi ideges mozdulatot tett; látván, hogy elsápadt, elfordult, és rágyújtott egy cigarettára. Számára ez volt az első cigaretta ezen az éjjelen, miközben az ügyész szüntelenül cigarettázott.

Szótlanul szívta a cigarettát, a kutya a lábalnál fekve várt. Alexandrescu nem mozdult el a kőről, pedig volt már vagy ikét órája, amióta a víz partjára jöttek. Irinának egy pillanatra átvillant az agyán az a dermedtség, ami a másikat elfoghatta a kövön ültében.

Könnyű, hirtelen kerekedett hideg szél kapott az asszony ruhájába; ösztönösen a testéhez szorította. Valahol messze, a túlsó parton, bizonyára valamelyik szomszédos utcában, valaki fütyörészett, s a dal hihetetlen tisztasággal hallatszott át a vízen. Aztán valami csattant, s egy kutya dühös ugatásba kezdett. A tiszt lábánál fekvő kutya jobb füle enyhén megrezdült, de az állat nem moccant.

Mintha nemcsak órák óta, hanem hónapok, évek óta állnának ott együtt, körülöttük minden elsüllyedt, s most összekötve állnának egy végeláthatatlan, hosszú gályán, és már semminek se volna fontossága, a lét normái közönségessé lettek, s a rideg és súlyos pontok siralmassá s egyben nevetségessé törpültek. Maga az élet, a sors, üres szavak voltak, melyeket túlságosan is sokat használnak, s Irinát — azokra a nagy szavakra gondolva, melyeket eddig használt — furcsa szégyenérzet kerítette hatalmába. Élete olyan jelentéktelennek tűnt most, hogy a legszerényebb szó, a legrövidebb szótag vagy kötőszó, mint az „és“ vagy „aztán“ vagy „mintha“, mint az „ah“ és „1“ és „hogy“ és „óh“ s száz meg száz hasonló, hirtelen óriásoknak tűntek, és egész élete méltatlannak, s szája igen kevéssé tisztának ahhoz, hogy használja ezeket a szavakat.

Azután hirtelen bűnösnek érezte magát ezzel a két emberrel s a kutyával szemben is, pedig azok kínozták; fizikai fájdalma s gyűlölete, hogy ez az ember olyan könnyen alakította át tökéletesen működő, engedelmes tárggyá, megmutatva így neki, hogy milyen gyenge, s miilyen közel van minden elképzelhető megaláztatáshoz és szenvedéshez, melyek jó része még ezután következik, a közeljövőben, melyek szinte közelebb vannak hozzá, mint a lábánál úszkáló fehér vászondarab a vízben, félelemmé és bűntudattá alakult, mély megalázottság érzete vett erőt rajta, érezte, hogy reszket a térdey s bármelyik pillanatban könnyen térdre rogyhat! Hogy ő, egy olyan jelentéktelen asszony, szüntelenül zavart okozzon, hogy a halál, a gyilkosság, a kétségbeesés állandóan a közelében legyen, komor táncot járjon a lábainál, s ezt a két embert arra kényszerítse, hogy vele virrasszanak, az az ismeretlen is, akit a düh — az ő makacs hallgatása miatt — aljasságra ragadtatott és ... még sok, sok egyéb! Mindez a fülében zúgott, mintha valaki kagylót tartott volna a füléhez, melyből a tenger zúgása hallatszik, vagy emlékei e zúgásnak, s aztán arra gondolt, hogy Titus, akit ő óvott, talán semmivel sem