Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

Az asszony felnézett, anélkül, hogy értette volna.

— Na, indul]! — ismételte meg halkan, a szemébe nézve, szelíd mosollyal, s mikor látta, hogy még mindig nem érti, megfogta a karját, nem durván, mint eddig, hanem finoman, szinte félve, s maga után húzta a folyóba, mintha táncba vitte volna. Irina tett néhány lépést, csodálkozva nézte a férfit, az meg állandóan nevetett, halkan, jóindulatúan, aztán megállt, és az asszony is megállt, kissé meglökte a vállát, s szelíden, báto- rítón nézve rá azt mondta:

— Menj, mire vársz? Na, menj, nem lesz semmi bajod...

Az asszony a vizet nézte, mely azon a részen nem volt nagyon széles, de a túlsó oldalon, a meredek part alatt lassú folyású volt, s emberi magasságnál mélyebbnek tűnt. A vízhullámok, melyek különböző sebességgel folynak, úgy csillogtak, mint a felhőfoszlányok az égen, fehéren — feketén — foszforeszkálón, s néha a kerek bolygó tükröződött a sötét sávok tükrében; hasonlóak voltak valami hosszú, óriási izomhoz, a víz izmaihoz, melyek a víz alatt rejtőző láthatatlan kövek között mozogtak. Irina tett két lépést, majd tétovázva visszalépett, meglepte a víz hidege.

A tiszt bátorítón, jóindulatú mosollyal nézte:

— Menj! — mondta. — Ne félj, nem lesz semmi bajod.

Tett néhány lépést, nagy nehezen letépett egy ágat a partmenti fűzről, elégedetlenül nézte, és eldobta. Aztán lehajolt, felemelt egy követ, felkiáltott — Dingó! — s a vízbe dobta.

A kutya a férfi háta mögött levő bokrok közt rohangált láthatatlanul, most veszett rohanással tört elő, bedobta magát a habok közé, ahova a kő esett, s mindent összefröcskölt maga körül. Aztán gyors úszással visszatért. Irina lábánál haladt el, s felemelt fejjel megállt, várakozva a tisztre nézett. Csodálatos állat volt.

A férfi ránézett az asszonyra, de Irina nem tudott megmozdulni, lába, melyet bokáig víz taikart, földbe gyökerezett, olyan helyre nézett, ahol a víz csendesen, mélyen folyt, könnyű, lusta örvényt kavarva. A kutya két ízben is elhaladt mellette, fogai közt szorítva a pórázt, melyet a tiszt a vízbe dobott. A joviális olyan elégedett volt a kutya ügyességével, mely megtalálta a bőrtárgyat a gyors, sötét vízben, hogy a nő után szólt:

— Állj meg! Gyere vissza!

S hogy a nő nem mozdult, nem hallotta, vagy megdermedt a kimerültségtől, a férfi pár energikus lépéssel hozzálépett, és kirántotta a vízből.

— Gyere ide! — mondta, ezúttal hangjában elégedetlenség és megvetés volt a nő gyengesége miatt. — Szereted a kutyát? — Az asszony szótlanul intett a fejével. A férfi egy pillanatig az asszony fehér, mezítelen lábát nézte, mely szépen kirajzolódott a homokban (papucsát elvesztette a vízben). Aztán a kutya felé fordult, és megsimogatta, beszélt hozzá, föléhajolt, gondtalanul játszadozott vele, s amikor az állat kemény testével teljes erőből meglökte a vállát vagy derekát, s ő megingott, teliszájjal, vastagon, boldogan fel-felkacagott. Voltak pillanatok, amikor a hold olyan erősen világított, hogy úgy rémlett, ez az egész jelenet valahol egy nyári déli napsütésben játszódik le, egy lassú vizű folyó partján, mezőn, ahol egy kamasz, egy parasztgyerek legelteti a marhákat vagy a lovakat hozzá hasonló korúakkal; szalad a parton, hamar ledobja ruháit, és meztelenül beugrik vízbe, megmutatja a napnak hihetetlenül fehér testét, aztán játszik a kutyával, hosszú pillanatokig elfelejtve mindent, ami körülveszi; a kutya erős volt, nagy, s szinte játszótárs, a parasztfiú birkózik vele. Fiatal állatok, akik láthatóan élvezettel próbálgatják erejüket; a szokásos birkózás közben, melyben a két test összevegyül, a sűrű bunda s a szemérmetlenül fehér bőr, mely alatt sebesen rohangálnak az izmok, morgással vegyes lihegés hallatszik, nekirugaszkodás, majd vastag, morgó kacagás.

— Menjünk! — szólalt meg a joviális, abbahagyva a játékot a kutyával, mely még mindig körülugrálta, akadályozva, hogy elindulhasson; „kacagott“, ahogy az állatok kacagnak, mintha az emberi kacagást próbálnák utánozni, csendes, rendkívül kifejező és mély kacagással.

— Na, gyere! — fordult a tiszt Irina felé, s barátságosan intett neki. — Látod? Nagyszerű! Dingó! — kiáltotta, s leguggolva csapikodni kezdte a pórázzal a homokot:

— Feküdj! Feküdj! — s a kutya a földre hasalt, reszketett az értelemtől és életerőtől. A férfi kényelmesen nézte, majd az asszonyra mutatott, és azt suttogta: — Dingó! — és még egyszer: — Dingó! — s az állat hirtelen felugrott, és Irinához rohant. Az