Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Varga Imre: Dühöngésem filozófiája
A legenda pár száz évvel ezelőtt szinte divat volt. Olyan szerepe lehetett, mint napjainkban a táncdaloknak és futballmérkőzéseknek. A legenda a gazdag szüzeket még fiatal korukban felültette az égbe, s később a környezet alázatát az emberek félreértették, ezért tovább folytatták magukban az archaikus meséket. A legendában a valóságos világ keveredik az álmokéval; az ördög, az angyal és az ember egy síkba kerül. A legendák szereplői ezért mesében mozgó hús-vér alakok. A szentek születésének bölcsőjénél nemcsak szenvedést találunk, hanem jó adag jóakaratot és a tudatlanság félelmét is. A mai költő ha be akar jutni egy más világba, csak önmaga erejére támaszkodhat. Kirándulásai Alomországba az erőgyűjtéshez és a fájdalmak kipihenéséhez nélkülözhetetlenek. Másrészt a hálátlanság arra kényszeríti a költőket, hogy megtervezzenek maguknak egy birodalmat, ahol a fő és legteljesebb uralkodó az Én. A modern költő maga írja meg legendáját. Az egykori írások a múltba mutattak, a jelenlegi legendák (az író művei) versek, próza a mának és a jövőnek szólnak. A mi legendáink azért eredmények helyett csupán akarások és tervek maradnak. Mi van a filozófiával? A bölcsészet és líra — objektív és alanyi. A filozófia és a költészet a totalitás két egészséges véglete, de antagonizmusuk csak látszólagos és felszíni. A filozófia fényképtémává teszi a világot. Mennyivel könnyebb lépdelnünk még a járatlan vidékeken keresztül is, ha ismerjük a biblia és a marxizmus lényegét. Mert igenis kell, hogy többet jelentsen a fa, mint kemény kérgű kambiumtartalmú növényt. A fa tehát vagy Isten, vagy egy absztrahált, általánosított fogalom konkrét, megfogható összetevője. A világ eszme nélküli megismerése az elidegenedés forrása is lehet. Az igazi költő bölcselet nélkül filozofál. A vers filozófiája olyan összetevő, mint a lírai tartalom; nem határozható meg teljességében, de érezzük, hogy jelen van a versben. A tagadás oka és okozata egyébként a világgal való kapcsolatunk kifejezője. Tagadom Richards amerikai filozófus fenomenológiai ihletésű megállapítását. Szerinte a szónak kétféle hatása van. Az egyik költői érzelmet, indulatot kelt, a másik tudósít. Ha elfogadom ezt a tételt, akkor akár az embert is gondolkodó tárgynak nevezhetném; minden aprioritól megfosztottnak. Egy ember — ebben az esetben a költő — érzékfelettiségén sohasem valamilyen misztikumot értek, csupán olyan indítékú cselekvéseket, amelyekhez a racionalitásnak kevés köze van. A cselekvést tehát nem előzik meg a tervek, azokat csak az elvégzésük után tudatosítjuk. Richards nem akarja észrevenni, hogy a tárgy neve nemcsak mint fogalomfelidéző fontos, hanem az objektum egyes darabjaiba helyzeteink és érzéseink következményeként beleolvasztott emóciót is visszaadja. Ezért Richards meghatározása a költő számára elfogadhatatlan. Az idő a versben hol elrejtőzik, hol előbukkan, de mindig kikövetkeztethető belőle, tehát jelen van benne. A bujdosó idő = átváltozott idő. Az átváltozás nem valamilyen tárgy felé mutató absztrakció (pl. egy zsákvarrótű vagy evező), inkább a megfoghatatlanság kategóriájába tartozó jelenség felé irányul (pl. érzés, hangulat és kitörés). Az idő eltűnése válság, amelyben további lehetőségek rejlenek. A nagyon erős versekben az idő végleg a háttérben marad, szerepét más verselem veszi át. Az idő mozdulatlanságán csak a feszültség változtathat. Ha egy versben hiányzik az idő is, a dinamika is, a vers önismétléssé válik. Az idő ezért a mondanivalóval is kapcsolatban álló rekvizituma lesz a versnek. Az önsanyargató költők verseiben az idő állandóan jelenlevőnek látszik. Az időhöz tehát az aszkéták állnak a legközelebb. Ez a közelség még a versek számára sem csupán pozitívum; az állandó időközelség rabbá teszi a költőt, megkötözi az indulatait, a költeményekből pedig lassan, de érezhetően kiszorítja az egyén privilégiumaként meglévő emóciók sajátos és alanyi kifejezését. A költő végül mindenki nevében ír, csak önmagáéban nem. A vers ideje totális, minduntalan túllépi önmagát: megvalósul a leszben és a sohasem-voltban. Ez a fölény csak látszólagos — illúzió; a megismerés érdekében:
