Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Fábry Zoltán: „S mindig tovább” (Ady halálának 50. évfordulójára)

az ellenforradalomban nem akkumulálta éltető forradalmi erővé, annyira, hogy volt idő, amikor az ellenforradalom próbálta kisajátítani. És utókorában, amikor sem a Hitler-háború alatt, sem a jelenben nem avatta és adaptálta háborúellenes ható tényezővé: a magyar béketudat világkövetévé.

Irtózatos magányosságban lett önszemélyében „a“ forradalom, majd a világháborúban „a“ magyar békevágy megtestesítője és bizonyítója. Ady rohant a forradalomba, de e rohanás — korában — ott vert a legkevesebb visszhangot, ahová címezve volt: a proletariátusban. Háborús kiállása süket strázsálás volt, és az maradt a második világháborúban is, amikor nem használták ki aktív tényezőként sem háború-ellenessé- gét, sem németellenességét.

így aztán nem csoda, ha mindaz, amit Ady előreélt és előrefélt, felfokozottan igazolódott Kurzus-Magyarországon és a Hitler-háborúban, hogy majd még fokozottabban igaz legyen a harmadik világháborúban. Az ember embertelenségi viszonylata már szinte megállíthatatlan folyamatosság. És Ady emberség-fegyverét mégis elejtik és feledik.

Tisza István mint „kan Báthory Erzsébet“ Ady korában túlzás volt, amit maga Ady megrendültsége is bizonyít Tisza halálakor. És mégis realitás lett — Horthy-Magyar- országon. A kan Báthory Erzsébetek, a feudalizmus és dzsentrizmus szadistái, a Pró- nayak, Ostenburgok és Héjjasok, a Salm és Pálffy grófok, a siófoki, orgoványi és Brittaniás gyilkosok, majd az újvidéki „hidegnapok“ és a Szálasi-prominensek csak később jöttek, hogy visszamenően is igazolják Adyt.

Képzeljük el, mi lett volna azzal a költővel, aki Horthyról, Gömbösről azt merte volna írni, hogy kan Báthory Erzsébet?! József Attila és Radnóti sokkal kisebb deliktu- mokért kerültek törvény elé.

És a második világháború — amikor tényleg „sose volt kisebb az ember“ — menynyire túlfokozta még Ady retteneteit is! Radnóti „oly korban élt“, amikor „a költő bokáig csúszós vérben áll már s minden énekében utolsót énekel“.

És épp most, amikor már vértanú-költők is bizonyítják, hogy még mindig „oly korban“ élünk, „amikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra“, mellőzhetjük-e azt az Adyt, aki bronzkeményen áll igazában, mint „ember az embertelenségben“, aki kirója „a világra a penitenciát“?!

Épp e napokban lehettünk tanúi egy vitának, mely a váteszköltő, a küldetés-költő körül forog. E vita szerint ma már nem tűz kell a költészetben, hanem szerszám, nem hit, hanem tudás, nem próféták kellenek, de szakemberek! Ha kissé jobban odafigyelünk,e próféta-fanyalgás és tagadás valójában az Ady-fenomén címére van ačľesszálva, hisz Ady tudatosan és vállaltan profétikus költő. És ez — a prófétai attitűd — nem elavult bibliai szöveg, őtestamentumi magatartás. Radnóti a második világháborúban élő és ható erőként sugallta: „Próféták és költők dühe oly rokon, étel a népnek s innivaló.“

A költészet: kinyilatkoztatás. Ady „kiáltó“-nak tudta és mondta magát. Őrnek. És a költészet egy embertelen világban ugyan mi más lehet, mint — őrszerep?! A költészet őrszerep. Éberség, felrázás, riasztás, veszélytudatosítás. Aki ezt a szerepet időszerűtlenné avatja, magát a költészetet tagadja: a küldöttet és a küldetést, a magyar poétafaj e főismérvét.

Mert kellenek ma is, ahogy mindig kellettek, az „ezerszer Messiások“. Oh, mennyi példa szerte a világon, és mennyi tagadás vállalás helyett! Még jól emlékszem: Márai Sándor egyszer „tébolyodottságba“ marasztalta el Carl von Ossietzkyt, és van-e ma igazoltabb vád, tanúság és ember, mint épp ez a Nobel-díjas Hitler-áldozat?!

Adyt nem temetni kel, de feltámasztani, nem kisebbíteni, de felnagyítani, hogy hasson, éljen, használjon, segítsen. Ady még ma is megváltatlan, megvívatlan. Az érte való harc folyamatos aktualitás, és épp ez bizonyítja, hogy „örök virágzás“ a sorsa: „Szent, mint szent sír, s mint koporsó kemény, De virágzás, de Elet és örök".

Az előbb kétszeresen is kihangsúlyoztuk, hogy a költészet korunkban — és minden időben — őrszerep! Az „Őrzők vigyázzatok a strázsán“-kiáltás: a háború és embertelenség ellen kiálló Ady legkövetkezetesebb magatartása. Mindig őr volt, és a háború e szerepét csak felfokozta, és világgá bizonyította.

Ady háborús költészete nem véletlenül lett a magyar és a világirodalom egyik csúcspontja. Világos, hogy ezt az Adyt kell az előtérbe állítani, ezt vállalni és továbbítani. Az Ady-maximum: az Ady-mérték, és minden, ami erről lehámlik, minimum, elavult.