Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Fábry Zoltán: „S mindig tovább” (Ady halálának 50. évfordulójára)

Ady a háborúk, az embertelenségek egyik legnagyobb magyar ellenszere: kinyilatkoztatott ember az embertelenségben. És ez a kinyilatkoztatás — mert töltete örök — aktuális marad, amíg a földön embertelenség szülte háborúk lesznek, embertelenségek, melyek kiprovokálják az emberséget, a történelem erkölcsi realizmusát.

Ady minden dühe ős elkeseredése azon „sírjukban is megátkozott gazok“ ellen Irányult, akik az emberiségre hozták és hozzák „Gyógyítónak a Háborút, a Rémet“. A fegyvert mint végargumentumot! És az első világháborúnak e nagy magyar tanulsága a második világháború után és a harmadik előtt már világméretben érvényes: a tegnapinál mennyivel tudatosabb gazok és mennyivel hidegebb gyilkosok dolgoznak szerte a világon. Csupa gyilkos és mindenütt halál! Robert Kennedy halála: mindennél természetesebb és logikusabb korjelenség. Az ember szinte várja a következő áldozatot. Revolvergolyó, tőr és méreg, tank és gáz, napalm és bacillusok készítik elő a talajt az eddig és így sose voltnak: az atombombának.

Az ember azt hihetné, hogy amikor két világháború után immár oly nyilvánvaló a háborúellenesség primátusa és a béketudatosítás muszája — egy Ady-formátumú költő másodvirágzását éli. És az ellenkezője az igaz: felédik, feledtetik. Miért? A felelet egyetlen szó: a közöny. Maguk az emberek a béke legnagyobb hátráltatói, ellenségei. Az emberek feledni akarnak: jaj, egy szót se a háborúról! És ez a bűnös közöny szakítja meg Ady humánum-szerepének folyamatosságát, mert ez a közöny nem más, mint emberség-szabotálás, humánum-szigetelés.

És a háború és a béke perében ki, mi nélkülözhetné az Élet szent és tudatos hívőjét, szerelmesét, Adyt?! Öt kell hallgatni, követni, mert az Élet „nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak rajta Véres s ostoba feneségek“. Itt és így teljesedik ki Ady költészete örökséggé: „Amit adtam, örökség, s nem divat“.

Az öröklők felelőssége az örökhagyókénál is nagyobb! Ha a magyar öröklők mostohán bánnak az örökséggel, mit csodálkozunk a világon, ahová olyan nehéz Adyval betörni. Miért?

Jelentsük ki axiómaként: a vers lefordíthatatlan. És az Ady-vers kétszeresen az, mert eldöntőn, mélyen magyarságában gyökerezik.

A költészet önteremtés, és a szavak e legsajátosabb szülés eredményei. A vers nem utolsósorban a szó mágiája, belőle bomlik ki a titok. A költő szóteremtő, névadó. A költészet a tartalmi és formai egyezés kristálya. És ezt a kristályt, melyet nyelv teremt, nehéz megbontani: törékeny és merev. Idegen tolmácsolásban ízeire bontva — és így már más összetételben — állhat csak össze újra.

Hogy mi az akadálya Ady világirodalmi betörésének, azt tavaly a jugoszláviai Hídban — „Ismeretlen Ady" című írásomban — próbáltam megmagyarázni:

A magyar világmondanivaló, a magyar világadalék nagyrészt költőiben él és rejtőzik. A magyar hozzájárulás ezzel eleve süketségre, visszhangtalanságra van ítélve. Természetszerűen. A vers: lefordíthatatlan. Hiába minden jóakarat, tehetség, sőt korzsenialitás: a vers tolmácsolásban súlyából, zamatjából veszítve, megmásul. Es ha egy nemzet, egy nép lényege költőiben él, akkor ez a lényeg — kijeié — negatívummá szürkül, pótszeres mondanivalóvá torzul. A költő a legmagasabb rendű magyar önkifejezés és kiteljesedés: „Az istenség szent levele“. Petőfi meglátása testamentumos elkötelezettség...

A magyar poétafaj. „Poétább faj nem élt soha“: amikor Ady az igazat kimondja, akkor ez az értékelés máris kivédhetetlen tragédiává nehezült. „Hamupipőke a magyar kín“: Adynál pontosabban és illetékesebben senki sem határozhatta meg a magyarság történelmi süketnémaságát. Ha Adyt le lehetne valójában fordítani, a magyarság világmondanivalója adaléknál több lenne: emberpróbát kiállt világkinyilatkoztatás. De Ady mint költő, elsősorban magyar. A kettőt — magyarság és költészet — maradéktalanul ő egyenlíti. Es ez az egyenlítés — lefordíthatatlan.

Ady Endre a magyarság legpontosabb eredője és összegezője. Es mit tud róla a világ? Mit tudhat, amikor mindenki másnál tolmácsolhatatlanabb. Kallódó, eleve elveszett kincs, amit csak az az idegen érezhet, aki magyarul is olvashatja Adyt. Es ha olvasom, hogy Leonyid Martinov, az afrikai és ázsiai írók taskenti konferenciáján L. N. Tolsztoj műveinek teljes kiadását és Ady Endre verseinek orosz kiadását tartja az elmúlt év legnagyobb kulturális eseményének, akkor tudom, hogy ez a maximális megérzés sem láthatta meg az igazi Adyt, csupán a szovjet író jó füle érezte ki az idegen anyagon