Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor kép fák megülő csendje a föld erejével rokon magasság felé telnyújtott ágaim végén a remegő foszforragyogású ujjak a földön végigfekvő patakok ágya kidőlt fák élő hajszálerezete és a tenyerem árkai melyből a jövendőt a gazdag étvágyú halál felissza kövület az üveg felett a teremtés párája levélzöld bimbó oszlopos magány kövületek a világ tenyerén igék hogy volt van lesz s a legfőbb hogy talán az utak felett a mindenség ürege sötétlő arany szögekkel kivert tenger partján az értelem üres csontjai mérhetőben a mérhetetlen oszlopfő a Budha hat karja között v í z s u g á r ölelni így így ölelni azt ki feloldja bennem az időtlen magányt egyre közelebb egyre közelebb ahhoz ami lettem a volthoz mely kihasadt a lét kSdbe burkolt titkai mögül tapintva a halálra-születést a tavaszt mikor a virág kibomlik hogy felfedje önmaga enyészetét egyre közelebb ehhez az időtlen körbe keringő érveréshez a nedvek anyagot oldó hatalmához új birodalmak épüléséhez a csendhez önmagamhoz ahhoz ami lettem ami voltam s ami nem leszek három metszet I szivárvány roncsai a fűben fű roncsai az égen áldozás a nyugvó nap alatt madárszárny emberi csonkok patakparton halott zümmögés foszló buzogány mellett kócsag s kormorán fekete tus-tenger II ez vagy a megvalósíthatatlan s megérthetetlen felbontott tér virágzó keresztfa latrok szívében Jézus Jézus szívében tőr sötét pusztaság örök kísértés III asszonycomb között bikaszarv betakarja a szél
