Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Tőzsér Árpád: Egyszemű éjszaka (tanulmány)

Tőzsér Árpád

egyszemíí éjszaka

(A Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában készülő antológia előszava)

Tóth László versében (Történelemkönyv saját használatra) az „egyszemű éjszaka“ metafora a mitológiabeli Küklópszot idézi, de antológiacímmé emelve, kilenc fiatal költő versei elé állítva általánosabb, gazdagabb jelentést nyer. Egyszerre fejez ki hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat. Az utána következő versek az „éjszakát“ egyfajta társadalmi gyökerű magány (és pesszimizmus), az egyetlen „szemet" pedig a költészet jelképévé emelik. S ebben a magányérzésben s a költészetbe vetett hitben egységes ez az egyébként (főleg korban és központi témájukhoz, a magányhoz való viszonyulásukban) eléggé heterogén csoport. Verseikről szólva vizsgálódásaink kiindulópontja legyen most homogénségük és heterogénségük.

A hatvanas évek elején nálunk is volt egy „nemzedék“, amely „státusz“ nélkül (hogy Pomogáts Béla kifejezésével és gondolatmenetével éljek, Napjaink, 1969/8) volt kénytelen magának utat törni. Bábi, Gyurcsó, Ozsvald nemzedékének az „irodalomalapítás“, az alapozás funkciója jutott, az 58-ban indulók alá a XX. kongresszust követő szellemi megújhodás adott lovat, de a hatvanas évek elején jelentkező Gál Sándornak, Tóth Elemérnek, Batta Györgynek és Bárczi Istvánnak nem adatott meg az ilyen társadalmi háttér és program. S míg az első két esetben a „státusz“ olyanokat is költővé avatott, akik később nem bizonyultak annak, addig a hatvanas évek elején és közepén néhány ígéret (Németh István, Kmeczkó Mihály, Szitási Ferenc) várakozásra kényszerült. A várakozás persze nem ártott nekik, közben — részben — levetkőzték az indulásuk idején divatozó dekoratív verbalizmust (kritikai érzékünk megerősödésének köszönhető, hogy ebből az igen erős pszeudomodern hullámból nem lett antológia), de a később jelentkezőkkel (Tóth Lászlóékkal) közös alapélményükhöz, a társadalmon kívüliséghez, a magányhoz mégis másként viszonyulnak, mint elődeik. Az ő verseikben valóban hiába keresnénk „osztályharcos, világnézeti vagy politikai problémákat“ (az 58-ban induló költőcsoportot illették először ilyen váddal!), de bármilyen egyéb irodalmon túli szándékot is, magányuk feloldását kizárólagosan a szótól, a költészettől várják. Költői gyakorlatuk lényegét talán jobban megértjük egy Roland Barthes idézet segítségével: ■ .a verbális lehetőség tehát, amelyről majd érett gyümölcsként hullik le a jelentés, olyan költői időt tételez föl, mely már nem az »előkészítés« ideje, hanem a lehetséges kalandé, jel és szándék találkozásáé." Ez a szóba vetett hit egyébként költészetükben meg is fogalmazódik:

Fel, fel a szélvitorlák kiürült gyomrába.

S még százszorta feljebb!

Fel, fel, ahol a szó már me g áll egymagában.

(Németh István: Fel a pápuák közé)

Németh Istvánéktól — úgy tűnik — csak módszerben különbözik a valamivel később jelentkező Aich Péter és Mikola Anikó. Míg emezek költészete valóban a „jel és szán-