Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Duba Gyula: Magánélet képekkel
megnyugodva végzi munkáját, adott lehetőségei általánosan elfogadott szabályai szerint. Ilyenkor körülrajozzák a gondolatok, gyors egymásutánban váltják egymást, alig illant el az egyik, már másik tör fel a helyébe azokból a mélységekből, amelyekben D. egyéniségének a masszája fő rotyogva. Mit keres oly kétségbeesetten és látszólag eredménytelenül a képekben? Ügy érzi, kicsit önmagát keresi bennük, a saját értékeit, belső tartalmát, képességeit, önigazolását annak, hogy ő Is képes az alkotásra. A törvényt keresi bennük, a szellem örök és általános érvényű törvényét, amelyet szeretne magáénak tudni. S a kudarcok fájóak, de nem véglegesek, a szellem egyik törvénye az állandó keresés. De tulajdonképpen miért engedi el a gondolatait, az elvont felismeréseket, amelyek ilyenkor érik? Miért hagyja elillanni, miért nem jegyzi fel őket, le kellene írnia, mert bizonyára jó és eredeti gondolatok, kár felhasználatlanul elpusztulniuk. Ha jól meggondoljuk, emberi értékek vesznek el azáltal, hogy D. gondolatai felvillanásuk után nyomtalanul elenyésznek. Szerkeszteni kellene... igen, tervezni kellene egy állandóan működő magnetofont, amelyet agyára kapcsolhatna, és amely a szalagján megörökítené a gondolatait, a magnetofon diktafonba játszaná át a szöveget, s így egy elektromos írógép leírhatná a gondolatait, megvédené őket az elenyészéstől, mennyi értékes gondolat veszhetett el az emberiség történelme folyamán az által, hogy nem jegyezték fel őket...? Biz’ isten, gondolatgyárat kellene alapítani, elsőt a világon, mondja magának D., meggazdagodnék belőle... Kusztos Endre: Házak az oldalon
