Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Fábry Zoltán: „S mindig tovább” (Ady halálának 50. évfordulójára)
Fábry Zoltán mindig tovább [Ady halálának 50. évfordulójára) Ady Endre halálának félszázados évfordulóján — szinte hihetetlen —, de Ady védelmében kell szót kérnünk. Ha hihetünk a magyarországi híreknek, Adyra rossz napok virradtak: mostoha gyermek lett, aki egy fél évszázad előtt szinte egyeduralkodó volt. E tényre akkor riadtam fel igazában, amikor évekkel ezelőtt az Elet és Irodalom-ban ezt olvastam: „azok a fiatalok, akik már értik és szeretik József Attilát, ahogy apáink szerették Petőfit, meg fogják érteni a mi bonyolultabb műveinket". /'Ami itt felfigyeltet, az — Ady átugrása, mellőzése. E gondolatsorban Ady már nincs sehol. A Petőfi—Ady—József Attila-vonülat legfontosabb — központi pillére nem tartóoszlop többé, de magányos szikla! Ady eltűnt, és az lett, akit és amit félő bizakodással megjósolt: mag hó alatt. De hó alatt, de tél alatt ott a hite, jövője: A Hős emberségem, várakozz, Szép álmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom, Hívni fog az élet S föltámadások örök Rendje." Aki így hisz — „rendeltetés hitével“ — az lebírhatatlan és megtagadhatatlan. A nagyok, a zsenik sorsa: búvópatak-sors. El-eltűnnek és újra jelen vannak, és mindig hömpölygőbben, növekvőben! Emlékezzünk: a 19. századi Goethe-évfordulók apropóján német diákok arról vitatkoztak: érdemes-e még Goethét ünnepelni? Egy angol hang nem kevesebbet kürtölt világgá, mint hogy korunk elemésztette Goethét. És a százéves halálforduló után újra egy világ ünnepelte Goethét. A mű az olvasót is tükrözi. Nemcsak a költő ítél önmaga fölött, de az olvasó is. A mű sorsát az író és olvasó találkozása, kölcsönhatása h“tározza meg. És a döntő szó nem mindig az olvasót illeti. Jusson eszünkbe Lichtenberg aforizmája: „A művek tükrök: ha egy majom néz beléjük, nem tekinthet rá vissza egy apostol." Ady, aki „szent lázadások s ifjú hitek örökös ura“ akart maradni, tudatosan legyezte el magát ifjú szíveknek, „s mindig tovább“. Nem Adynak kelr bizonyítani, db az ifjúságnak! Bármily furcsán hangzik, de — zseni-potenciájának megfelelően — a magyarság nem élt Adyval. Háromszor tagadta meg: életében, halálában és utókorában. Életében, amikor nem követte, amikor „tábor“ maradt „gőgben, egyedül“. Halála után, amikor
