Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Duba Gyula: Magánélet képekkel

iránt. A tőle megszokott mohósággal a lényegét igyekezett megismerni, kutatta a festők formanyelvét, hogy mondanivalójukat megértse, művészetüket csalhatatlanul értékelje, és mérhetetlenül meghökkent, amikor nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a képeken, értéküket illetően, elsősorban a festő nevét keresi, mint biztos támpontot. A kép maga nem tesz rá különösebb hatást, vagy ha igen, a hatás megbízhatatlan, gyakran gyenge képek is tetszettek neki, sőt éppen giccsek, vagy kontárművek. Valljuk be őszintén, lesújtó érzés volt, a dilettantizmus kétségtelen jele. Azt jelezte, hogy D.-re nem igazi — tehát festői — értékeikkel hatnak a képek, hanem másodlagos és esetleges tulajdonságaik által, amelyek nem a lényeget fejezik ki. Göring gyűjthette így a műkincseket, a műkedvelő műértő mohóságával, amelynek az anyagiakban kifejezhető érték az elsődleges, és nem azok a belső finomságok és kifejező részletek, a mesterségbeli tudás és szellemi erő rezdülései, melyek az alkotást igazán értékessé teszik, s melyek átélésére az ilyen „műgyűjtő“ lelkileg képtelen.

Meglesz még az a Rous-kép? ... ismételgette D. egy szabályos gondolatritmus törvényeinek engedelmeskedve, és nyugtalanul lépett be a régiségkereskedésbe. Aggodalma feleslegesnek bizonyult, a kép ott függött a helyén, a gipsz Dante-szobor szomszédságában. Valóban megkapó, impresszionista kép, vibráló vizű tó partján nyúlánkan reszkető nyárfák, alattuk piros fedelű házikó előtt pálcikaszerű emberalak, a tavon csónak, s a táj felett ezüstösen gomolygó felhők. Nyugtalanul vibrálnak a kép színei, mint kora tavaszi reggeleken a napsugarak által felmelegedett levegő párái a még fagyos szántás felett. Jó kép. Néhányszor már meg akarta venni, de mindig elhalasztotta a vételt, s ezért a kereskedő kedvetlenül figyeli, rendszeresen idejár, de semmit nem vásárol, nagyképű, szegény ördög lehet...! Elpirult, amikor a kereskedő lehetséges gondolatait elemezte, kínosan topogott egy bősz vihar korbácsolta tengert ábrázoló kép előtt, múlt századi munka a romanticizmus jegyeivel, tajtékzó víz felett rémült sirályok csapkodnak szárnyukkal, az elemek haragja óriási sziklákat ostromol, jó, hogy egy törékeny bárkát nem kényszerített közéjük a borús látású, tragédiákra hajlamos festő. D. zavarában megkérdezi a kereskedőt:

— Űj képei nincsenek?

— Nincsenek... — veti oda mogorván a feleletet, mint girhes kutyának a csontot, Bzánakozó megvetéssel. Legközelebb meg kell vennem a Rous-képet, határozta el D. nyugtalanul. Köszönést mormolva hagyta maga mögött a régiségkereskedést, a kereskedő ugyanabban a pillanatban vonult vissza a hátsó helyiségbe, talán hogy ne kelljen visszaköszönnie, töprengett D.

Nem sokat gondolkodott az eseten, mert szenvedélye már a bazár felé vitte... Hej, me a kee tyekenye, kend, a szebeben... — szavalta az Anyám tyúkját e-zve... A bazárban is van néhány kép, melyet éppen ezért rendszeresen látogat. Különösen egy kis kép tetszik neki, olcsó, potom száz koronába kerül, kerettel együtt, olajfestmény, színes ligetben falusi templomot ábrázol. D. kezébe veszi, és emberfeletti erőfeszítéssel elemzi az érzéseket, amelyeket benne kelt. Giccs vagy valódi műérték? A festő neve — sajnos!

— semmit sem mond a számára. Ismeretlen. Lexikonokban sem található meg. A kép értékét illetően semmi megfogható támpontja nincs. A festék anyagát vizsgálja, a kép jó állapotban van. A kép megvásárlására vonatkozóan most nem dönt, a kiszemelt képek közül ezt vennék meg a legkevésbé előle, bazárban inkább régi téli kabátot, viharvert írógépet, olcsó és ízléstelen fehérneműt, és tenyérnyi képernyőjű tv-készüléket vásárolnak a kispénzű emberek. A játékszabályok értelmében a régi bútorok kereskedésébe siet, ott is van egy kiszemelt kép... Három kép a város különböző helyein, amelyek érdeklik. A használt heverők, vitrinek, kopott íróasztalok és rózsaszínű éjjeli- szekrények raktárában egy csendélet várja D.-t, érdekes sötétzöld hátterében apró szirmú, lila virágok barna vázában, mellettük néhány bordószín alma, rendkívüli színösszeállítás. Igazán tetszik neki a kép, nem is lenne drága, két tény akadályozza D.-t, hogy megvegye: az egyik az, hogy mégis csak csendélet, semmi eszmei tartalma nincs, a másik pedig az, hogy két hónapja itt lóg már, és senkinek sem kell, pedig az üzletben nagyon sok ember megfordul. Talán teljesen értéktelen. Bár hallott már olyan esetről, hogy váratlan helyeken, véletlenül fedeztek fel műremekeket, D. mégis kétségekkel telve nézegeti, más keretben próbálja elképzelni, és gondterhelten megy tovább. Mit tegyen...?

Bejárta a szokott helyeket, most a termékeny gondolkozás időszaka következik, a könyörtelen és éles önelemzés gőzfürdője, amely után tisztultan lép be hivatalába, és