Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Duba Gyula: Magánélet képekkel

Már nem jut eszébe, hogy mindez öncsalás, ő -azt az elkezdett és megtervezett, mindent átfogó képet soiha nem építi fel, nem festi meg, mert erőtlen ahhoz, hogy beutazza a fogalmaik mögött rejtőző végtelen területeket, homoksivatagokat és jégmezőket, köves pusztaságokat és bozótos sztyeppéket, még a simábban járható füves pusztaságokat — alföldeket — is képtelen bejárni, mert az utat gyalog kell megtennie, hogy mindent a saját szemével lásson, a saját fülével halljon, és a saját két kezével tapintson. Jellemző D.-re, hogy itt sem tagadta meg önmagát, hosszas fontolgatás után három könyvet — A konkrét dialektikáját, Durkheim Az öngyilkosságát és Gilbert Nürnbergi naplóját — eltéteti, ezeket el kell olvasnia, ezekre feltétlenül szüksége van ahhoz, hogy helyesen tájékozódjon az élet dolgaiban. Közben letagadhatatlan és el nem hanyagolható lehangoltság kíséretében jutott eszébe, hogy otthon, a könyvszekrényében egész sor pompás szakkönyve van, amelyeket még nem olvasott el, mert nem volt rá ideje, s ennek ellenére már benne élnek, határozott fogalmakká alakította őket, maga adott nekik tartalmat, azzal, hogy egyszerűen, meglevő ismereteire támaszkodva beléjük képzelte tartalmukat, mintha az lenne bennük, amit ő már tud; de akkor minek új könyveket vásárolnia, ha ismeretanyaga állandó marad? Kénytelen volt magának bevallani, hogy ez a tény nyugtalansággal tölti el, mert mindezekből kifolyóan talán hamis tudattal, álvalőságban éli napjait...

Néhány perc múlva D. már a régiségkereskedés felé gyalogolt, és ütemesen mondogatta magában: rája, rája rongyos kuruc!... rája, rája rongyos kuruc! ... S ahogy egy hosszú homályos átjáróhoz ért, gondolatban belekiáltott: hajhó, ne gyere be, hahó!... A két szöveg gyerekkori emlék, a rongyos kurucokat biztató mondóka régi olvasmány- élmény, a hahózás pedig egy hosszú és mély szakadékhoz fűződik, a szőlők között, melynek fenekén szekérút vezetett, azonban nem fért el rajta két szekér egymás mellett, ezért az a kocsis, aki előbb behajtott a szakadékba, kiáltással figyelmeztette a másik oldalról igyekvőket, hogy ne hajtsák be lovaikat, mert összefutnak egymással, mint két vonat, amelyek ellenkező irányból, de ugyanazon a sínen indultak el. D. olyankor ismételgette magában a lelkesítő és figyelmeztető szöveget, ütemesen és hangtalanul, amikor egyedül igyekezett valahová, mintegy céltalanul, és közben várakozással tekintett az elkövetkezendők elé. Ezután egy rövid versikét szavalgatott, először úgy, hogy minden magánhangzóját e-nek ejtette, aztán i-nek, majd u-nak, élvezve az így keletkező torz szóalakzatokat, melyek nem jelentettek semmit, de hangalakjuk roppant mulatságos volt, s így szinte az önkívülethez hasonló, meghatározhatatlan állapotba került. Fütyülni kezdett... rája, rája rongyos kuruc, hahó... suttogta befelé önmagának, olyan állapot volt ez, amikor az emberneík egyetlen ép gondolata nincs... Meglesz még az a Rous-kép, meglesz még ...?

Néhány hónapja rendkívüli eset történt vele. Társaságban a zenéről beszélgettek, és arról a különös és rendkívüli világról, amelyet tartalmaz, s amely más eszközökkel, az érzékelés más módján meg nem fogható. Magasságokról és mélységekről esett szó, melyek semmi egyébbel nem mérhetők, csak a zene eszközeivel. D. akkor hallgatott, mert nem rajongott a klasszikus zenéért — a népdal és a dzsessz inkább hatott rá —, de magában elismerte, hogy mindez nyilvánvalóan igaz, bizonyára vannak olyan értékek, amelyek felmérésére ö képtelen. Ekkor jutott eszébe a kép, előzmények nélkül, váratlanul. Megidézte, és örömmel állapította meg, hogy képes rá visszaemlékezni, tehát valamilyen módon benne él. Kerítésre kapaszkodó kisfiút ábrázolt a kép, zöld kalapja a földre esett, nadrágjába alulról egy kutya kapaszkodott. Odahaza a kamrában lóg a kép — D. pontosan látja —, a lisztesláda felett, fűrész és kapák mellett, morzsolt kukorica van alatta egy hordóban. A kamrában még gyalupad, faragószék és favágótőke áll forgácsok között, meg asztalosszerszámok, kaszák, gereblyék, ponyvák és tyúkkasok. A háború után maradt náluk a kép, nem tudták, honnan került oda, felakasztották a kamrába, fess huszárokat, s lovukat és szeretőiket ábrázoló levelezőlapok közé. Ott lóg azóta is. Mit érhet az a kép? Egyszerre nagyon sajnálta, hogy soha ügyet nem vetett rá, nem törődött vele, semmit sem jelentett a számára. Most egyszerre kényszerítő erővé nőtt a szemében, titokká, melyet azonnal fel kell fednie; néhány nap múlva hazautazott. Magával hozta a képet, melyről egy műértő megállapította, hogy neves festő munkája, értékes kép. Rendbehozatta egy restaurátorai, és felakasztotta a könyv- szekrénye fölé. Nem tudott pontosan számot adni róla, még önmagának sem, hogy milyen rúgókat mozdított meg benne a kép, de egyszerre érdeklődni kezdett a festészet