Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Egri Viktor: Eszter

— A nyári vakációkat is a kedvesnővéreknél töltöttem, az ő nyaralójukban. Neken* akkor eszembe se jutott, hogy más életet is élhetnék, olyan természetes volt, hogy szüleim helyett a kedvesnővérek nevelnek. Természetesnek tartottam azt is, hogy a szüleim nem hagyhatják el Nyitrát, és édesanyám helyett Rézi, a cselédünk hozza el havonta a tiszta fehérneműt, az új ruháimat és a pénzt is, amibe a neveltetésem kerül. Aztán egy nap Rézi helyett egy idegen asszony jött. Hétéves fejjel hogyan is foghattam volna fel, ml történik a zárda falán túl, miért kellett annyi év után Rézinek elhagynia a szüléimét, miért költöztek el oly hirtelenében Lengyelországba a rokonok, és miért nem látom őket többé. Háború van, hálát kell adnom a jó Istenkének, Krisztus urunknak meg a Szűzanyának, hogy a szüleim „védve" vannak, és én itt élhetek a zárda békességében, intettek a kedvesnővérek.

Megálltunk a parton, és néztük a Duna fodrait, szürke vizének fémes csillogását, ahogy az alkonyl nap sugarai a folyam tükrét érik. Valahonnan a túlsó partról szétteregetett, száradó széna édes illatát hozta a szél. A híd felől egy vontató gőzös közeledett lassú méltósággal, s mögötte csaknem a fedélzetig elmerült uszályok jöttek, három sorban.

Kisvártatva Eszter így folytatta:

— De egy nap, akkor már kilencesztendős voltam, megszűnt ez a védettség. A halálomig nem fogom elfelejteni azt a napot. Ebéd után bejött a tanulószobába Klementina nővér, és magához intett. Hagyjam az asztalon a könyveimet, azonnal a tisztelendő anyához kell mennem. Rosszat sejtve követtem Klementina nővért, és a folyosón faggatni próbáltam.

„Majd megtudod idejében, ne légy olyan türelmetlen“ — felelte ridegen.

— Nem szerettem a tisztelendő anya sötét bútorokkal telezsúfolt, tömjénszagú irodaszobáját, s most még nagyobb szorongással léptem át a küszöbét, mint máskor.

„A rokonaidhoz, Rösslerékhez kell menned, Eszti. Ök majd gondoskodnak rólad, elvisznek Nyitrára a szüléidhez — mondta a tisztelendő anya, és parancsolón felemelte a kezét. — Azonnal menned kell, nehogy bajba ikerülj. A dolgaidat odaküldöm Rösslerékhez.“

— Egyszerre elfeketedett körülöttem a világ. Az ebédnél valami feljelentésről suttogtak a kedvesnővérek, és láttam az izgalmukat. Gárdisták jártak egy német katonával a portán, és magukkal vitték a velem egyidős Lénárt Jucit... Ott kell hagynom a kedvesnővéreket, nehogy engem is elvigyenek. Hová és miért, ezt nem kérdezhettem, és nem is kaptam volna választ. Álmukban sem sejthették a kedvesnővérek, milyen szörnyű bűnbe estek akkor. Jucit idegenekkel hurcoltatták el Auschwitzba, és ott elevenen dobták a tűzbe. így volt, szavahihető tanúk vannak rá.

Hallgattam, úgv elrémített a történet.

— Ott volt a kötenyem zsebében édesanyám utolsó levele — folytatta Eszter. — Néhány sor volt csak: el kell utazniuk, legyek türelemmel, ez a szörnyű háború nemsokára véget ér, és akkor majd újra együtt leszünk, egy napra sem enged el maga mellől. Nem volt annyi erőm, hogy elővegyem édesanyám levelét, és elmondjam, hogy szüleim elutaztak, nincsen nekem otthonom. Aztán ott álltam a zárda kapuja előtt. Margit kisasszony kísért minket mindig a városba, ha valamit vásárolni akartunk, vagy orvoshoz kellett mennünk. De most Margit kisasszony nem kísérhetett el, egyedül kellett mennem. A Hosszú utca nincs messze, a nénémékhez egyedül is odatalálok, így hangzott a parancs.

— Sohase jártam szívesen Ella nénihez, édesanyám unokahugához. Rössler úr, a férje* német volt, és Ella néni örökké rettegett, hogy elválik tőle, magára hagyja a három gyerekével. Amikor becsengettem hozzájuk, ő nyitott ajtót, és beengedett, de alig mondtam el, hogy a kedvesnővérek elküldtek, és anyuék „elutaztak“, szörnyülködve összecsapta a kezét.

„Nálunk egy percig sem maradhatsz, Eszti. Edmund bácsinak nem is szabad megtudnia, hogy itt jártál... Úristen, még bajba hozol minket. Azonnal eredj vissza a zárdába. Majd odatelefonálok, mindent megmagyarázok.“

— Tuszkolt kifelé, de mentem, futottam magamtól is — folytatta Eszter. — Nem kellek én senkinek, mihaszna az egész életem, ha a zárdából elkergettek, és Ella néni nem fogad be legalább addig, amíg anyám megírja, hová utaztak, és én akár gyalog utánuk eredhetek... Nincs más út, csak a Duna. Anyuék élete is könnyebb lesz, ha én elpusztulok... Futásnak eredtem. De az utca sarkán, a zsidó templom mellett hirtelen