Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Egri Viktor: Eszter
meg kellett állnom. Eszembe jutott, hogy a közelben, a Várhegy alatt, egy szűk kis utcában lakik a mi Pozsonyba költözött Rézink. Vasárnap délután néha Margit kisasszony elvitt hozzá, Rézi akkor már férjnél volt. Ismertem a férjét is, szállítómunkás volt, hatalmas szép szál ember, fiatalabb Rézinéi. De a lakásuk ajtaja zárva volt, ott estem össze ájultan, csak másnap, amikor Rézi ágyában magamhoz tértem, csak akkor mondhattam el, mi történt velem ... A többit bizonyára tudja, anélkül, hogy elmesélném. — Csak mesélje el... Minden részlet fontos — sürgettem. — Miért volna fontos? — Mert talán valamit megmagyaráz. — Mit? — Még nem tudom pontosan, csak sejtem... Folytassa, Eszter! — Mit mondjak el? Valahányszor visszagondolok arra a két emberre, mindig azt mondom magamban: ilyen emberek miatt megmaradhat a világ! Ilyenek miatt van értelme az életnek. Élhet körülöttük ezer pokolra való gonosz, akik nem érdemlik meg, hogy a nap süssön rájuk, ők ketten a mérleg nyelvét a jő javára billentik ... Nem a jóságuk és az emberségük él bennem olyan elevenen, mert jók voltak a kedvesnővérek is, amikor nem kellett félniük, és talán jó volt az én Ella néném is, ha nem kellett rettegnie attól, hogy bajt hozok rá. Réziék, ezek a tanulatlan emberek tiszták és bátrak voltak, amikor arról volt szó, hogy vállalniuk kell a veszélyt, szembe kell szállniuk a gonosszal. Egy hőnapig abból a kis lakásból nem volt szabad kimozdulnom, aztán Pista bácsi, Rézi férje elhozta a nővére lányának keresztlevelét... Talán nem is volt szükség arra a keresztlevélre. A ház földszinti utcai szobájában és az emeleten „rossz“ lányok laktak. Én akkor tanultam meg, mifélék azok a könnyen élő, könnyen kereső rossz lányok. Bizonyára sejtették, hogy valami nincs rendben velem, hogy betegség ürügyén nem járok iskolába. Ma se hiszem, hogy Pista bácsi fenyegetéseitől féltek volna: kitekeri a nyakát annak, aki fecsegni mer. Egyszerűen összefogtak Réziékkel valami ellen, ami az ő szemükben is aljas és megvetendő volt. És amit megtanultak gyűlölni — így gondoltam később —, mert „látogatóik“ java a fekete egyenruhás és barnainges férfiak sorából regrutálódott. Kétszer is végigjártuk a Duna-partot. Eszter halvány arcán most gyengéd pír égett, s ez valósággal megszépítette. — Hát ezért ez a gyászruha rajtam... De én belül, magamban is siratom Rézit. Hatvanesztendős volt, rák vitte el. Rám emelte sötét pilláktól árnyékolt könnyes szemét, és zsebkendőjével megtörülte. — Kivallatott, és jólesett, hogy mindent elmondhattam. Egy darabig hallgatva néztük a propellerre felszálló utasokat, és bevártuk, míg a kis hajócska elindul. A víz sodra kis kanyarban vitte a híd felé, a folyam közepén egy pillanatra mintha megállt volna, aztán fújtatva, lihegve — a partig hallottuk a dohogást — az áramlás ellen lendült, hogy túloldalt, a ligeti parton kiköthessen. — Ha vallomás volt, akkor nekem megérte, és talán magának is — mondtam. Eszter hosszan, kutatva fürkészett: — Nekem is? — Kezdem megérteni az életét, Eszter... Megértem a rettentő akarását, hogy bebizonyítson valamit a világnak... Hogy mit? Megpróbálom elmondani maga helyett. „Engem gyermekkoromban kitaszítottak és megaláztak, pedig én semmivel se voltam kevesebb és haszontalanabb, mint akik körülöttem védetten és biztonságban élhettek. És ma sem vagyok kevesebb!“ Meg fogtam a jobbját, és két tenyerembe zártam: — Nem kell ezt többé bizonygatnia, Eszter... Nem kell vakulásig, az összeroskadásig dolgoznia, hogy megmutassa, mennyit ér. Maga mindig nagyszerű ember volt, és ma is az, higgye el nekem. Nem vonta el kezét a tenyeremből, de éreztem remegését, szinte a szíve lüktetett és verdesett benne. Végigfutott a remegés a karján s egész testén. Remegett az ajka is, de mintha, mosolyra rándult volna. Fájdalmas és szelíd megbékéltséggel. — Furcsa, nemrég Ottó mondott valami hasonlót — rebegte halkan. — Nem adott igazat neki? — Nem hittem el... Most úgy érzem, el kell hinnem, hogy magától is hallom. Szeméből eltűnt a gyász borongása. Meleg volt a pillantása, hálás és simogató.
