Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Egri Viktor: Eszter

a férfiban bizonyára a megáilaipodást, a nyugalmat becsülte, és csakugyan, Kalina mérnök, akit kevéssel a házasságkötés után megismertem, csöndes és erélyes természetével mintha megadta volna a nyugalmat Eszternek.

A hatvanas évek elején gyakran találkoztunk. Filigrán alakján, két arasszal átfogható csípőjén nem látszott meg, hogy két kisgyerek anyja. Fekete pápaszemmel járt, néha nem ismertem fel, és ő szólított meg.

— Bocsásson meg, Eszterl Ha nem látom valakinek a szemét, nehezen ismerem fel. Nem volna szabad ilyen fekete üveggel járnia.

— Muszáj! Az orvos előírta.

— Csak nincs valami baja a szemének?

— Gyakran erős fejfájás kínoz. Sajnos, a porok nem szüntetik meg a görcsöket, belefájdul a szemem is.

Eszter akkor mái az egyetemen dolgozott, és a docentúrára készült. Bizonyára minden erejével belemerült ebbe a munkába is, mint minden előzőbe. Hát nem lehet könnyű élete ennek a boldog asszonykának!

— Mire jó ez a hajsza, Eszter? Két gyerek, háztartás, és hozzá bizonyára még éjszaka is könyvek felett ül.

— A gyerekekkel nincs sok vesződségem. Napközben az édesanyám viseli a gondjukat. Este Ottó, a férjem segít mindenben. Jövőre négyszobás lakást kapunk egy társasházban, és akkor összeköltözünk a szüleimmel. A háztartás gondját is átveszi az édesanyám.

Ügy mondta, mint aki önmagát akarja megnyugtatni.

— Jövőre jobb lesz. Ezt az esztendőt még valahogy kibírom.

— Kímélnie kellene magát, Eszter.

, — Mintha Ottót hallanám — mosolygott rám kedvesen. De szemlátomást örült, hogy az egészsége felől faggatom, az élete apró-cseprő gondjai nem kerülik el a figyelmemet.

Úgy váltunk el, hogy hamarosan felkeresem a feleségemmel együtt. De mikor egy este telefonon felhívtam őket, hogy látogatásunk időjontjában megállapodjunk, Ottó rossz hírrel fogadott.

— Esztert el kellett vinnünk a kórházba.

Komolyabb volt a baj, mint az első telefonhívás után hittem. Nem kellett ahhoz különösebb tudás, hogy a túlfeszített munka számlájára ípjam Eszter Idegösszeomlását és félelmét, hogy elveszíti a szeme világát. Ottó kitűnő vezető állásban van, Eszter megengedhette volna magának, hogy egy-két esztendeig minden munkát elhanyagoljon, és csak a családjának éljen. De hát ez a törékeny testű fiatalasszony más fából volt faragva, fűtötte a láz és a becsvágy, hogy mindig valami kivételeset produkáljon, és magára vonja a figyelmet.

Csaknem fél évig tartott a kórházi kezelés és az utókúra.

3

Gyászruhában volt, amikor a színház előtt találkoztunk. Megdöbbentett a fekete ruhája, szikár és csaknem rideg arcának sápadtsága. Ezúttal nem hordott sötét szemüveget, s a szeme, gyönyörű fekete szeme a verdeső pillangószárnyakkal lázban égett.

— Kit gyászol, Eszter? — szólítottam meg, és megszorítottam parányi, keskeny kezét.

— Temetésen voltam. Rézi, a volt cselédünk halt meg. Cselédet mondok, pedig a második anyám volt. Gyermekkoromban ő mentette meg az életemet.

— Erről sohasem beszélt, Zsiga sem említette.

— Nem okos dolog rossz emlékeket felidézni.

— Néha jó, az ember megkönnyebbül tőle — mondtam, és nem sejtettem, hogy ennek az unásig elkoptatott frázisnak milyen váratlan hatása lesz.

— Szeretnék a Dunaparton egy félórát sétálni, mielőtt hazamegyek. Elkísér?

Amióta nem ülök a szerkesztőségi asztalnál, kedvem szerint oszthatom be az időmet.

— Szívesen elkísérem — bólintottam. — Nem mulasztok semmit.

Azon a Duna-parti őszi sétán ismertem meg Eszter gyermekkorának legszomorúbb szakaszát. Annyit már tudtam, hogy Nyitrán élő szülei hatéves korában az Orsolya- nővérek pozsonyi zárdájába adták.

Ahogy kiértünk a propeller-állomáshoz, Eszter a zárdái éveiről kezdett beszélni.