Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

Ságunk ellenére is kénytelenek vagyunk kiírni a Notre-Dame ajtajára pl. azt a figyelmeztetést, hogy a székesegyház nem múzeum. Tudjuk azonban, hogy egy-egy múzeumunkat templomokhoz méltó módon rendezzük be. Elképzelhetik, mennyire kínos volna, ha bárkit is figyelmeztetnünk kellene, hogy ez itt nem múzeum, hanem templom, s hogy kérem, ehhez tartsa magát. Az útikalauzokban ilyesmi nincs feltüntetve. Sehol a földön nem szeretik az országot elárasztó turistákat. Zavarólag hat, még akkor is, ha megszoktuk a turistákat, ha felkészültünk rájuk, ha valutát hoznak is. Zavar a kíváncsiságuk, nem ismerik a nyelvet s a hagyományokat, s irigylésreméltó gazdagságuk éppúgy zavar, mint szegénységük. A szegény turista talán kevésbé hozza ki sodrából az embert, kevésbé zavar, mint a pöffeszkedő gazdagok. A turista első kötelessége, hogy ne pöffeszkedjen pénzének ereje, otthoni jóléte nevében, tisztelje az ország valóban elismert istenségeit. Minden esetben hagyja ott mindenfelé az ország nyelvén elmondott köszönetét s a megfelelő borravalót. Megfelelő borravalóval az idegen az érzelmeit s a tiszteletét fejezi ki az ország, annak pénze, más szóval annak nemzetközi helyzete iránt. Böjtölhet, amennyire csak jólesik. A szegény turisták minden országban kedvesebbek és kellemesebbek, mint a gazdagok, ezzel, épp ezzel a feltétellel. Az idegen, aki leteszi a borravalóját, s legalább egy kérdést és köszönő szót mond az ország nyelvén, az lassan nem Is turista, hanem egyszerűen ember lesz. A háború előtt, ha valami kellemeset akartak mondani az embernek, megemlítették, hogy kitűnő a kiejtése, vagy hogy egy csöppet se látszik idegennek; ma azt mondják, hogy egy csöppet se látszik turistának.

Marianne, évek múltán újra itt vagyok, látni, tudni, milyen a közérzete. Rövid időzésre, hogy teleszívjam magamat az itteni levegővel. Örülök, igen-igen örülök, az igazat megvallva boldog vagyok, hogy meglátogathattam Önt. Tudja, a szerénység mindig féltékeny kísérője volt a művelt szlovákoknak. Így érzem magamat a bőrömben. Ez vagyok én. Ügy érzem itt magam, mint diákéveim alatt, úgy érzem magamat, mint egy költő, akinek újra álmokban ég a feje, megidézem a költőinket, akik itt jártak, telve elragadtatással, meghatottan, s én is úgy érzem itt magamat, jól, boldog vagyok, ameny- nyire csak lehetséges. Ogy vagyok magam is, mint ezek a gyalogszerrel, vasúton, autóstoppal, így vagy amúgy érkező fiatalok. Ülnek a folyóparton, s álmodoznak, fülelnek, kérdeznek, tűnődnek: Ez hát Ön? ön ismét teljes dicsőségében tündököl, csupa vonzás, talán a kelleténél is komolyabb.

S így jöttem rá, édes Marianne, szerelmem, hogy miért nevezik önt így. Fehér kenyere édessé válik a számban, mert lassan és alaposan megrágom, s egybeolvad a zarándok távoli, ismerős érzésével. Édes az érzelem s az érzés, édes ez a darab kenyér, édes az atyai földön való osztozás — az ország testén osztozni nem tudom, milyen, mert nem vagyok országfő, s nem országolok — de az atyai földön igen, édes a szeretet, s csak az édes, amit kiérdemeltünk. Biztosan emberemlékezet óta édesnek nevezik Önt, de elsőnek, mint a Roland-ének mondja, a hű lovag nevezte így, akit a Pireneusok hágójában tőrbe csaltak a szaracénusok.

[1966]

Koncsol László fordítása